Janne Teller azóta világhírűvé vált, Semmi című kisregényét Dániában először több kiadó is elutasította, majd amikor végre-valahára megjelent, betiltották. Túl soknak tarthatták benne a gyilkos dühvel teli agressziót, a pusztító ösztönök elszabadulását. De aztán meglepő fordulattal kötelező olvasmánnyá tették. Rájöhettek, jobb, ha egy irodalmi szövegben szembesülnek a kiskamaszok azzal a temérdek indulattal, romboló tébollyal, ami a lelkükben dúl. Ha olvasmányélményeik alapján néznek szembe mindazzal, ami még lehet, hogy csak bujkál bennük, mintha a valóságban fordulnak mások, vagy maguk ellen, és úgy gondolják, hogy a világon semminek, de semminek nincs értelme, és ettől mély, gyógyíthatatlannak tűnő letargiába esnek.
A Budapest Bábszínház 13 évvel ezelőtt az Ország Lili Stúdióban megrendítő előadásban mutatta be a Semmit, és kiugró sikerrel játszotta ebben a szezonban is. Sokan nehezen kaptak rá jegyet. Nem ritkán drámapedagógiai foglalkozásokat tartottak utána, hogy segítsenek feldolgozni a sokkoló élményt. Az előadás attól is jó volt, hogy elementáris volt a humora. Sokat lehetett nevetni a szurkálódó, kesernyés, sőt gonoszkodó humorán, ami felsebző is lehetett. Mindez féktelen játékossággal párosult. Nagy volt az érzelmi amplitúdó, ami hidegből melegbe, oda-vissza rántott minket. A színészek játszották a Quimby zenéjét, és teli torokból fújták a dalaikat; egy számot Kiss Tibor írt számukra. Maguk is látszódva a figuráik mögött, empatikus beleérzéssel mozgatták Hoffer Károly gyönyörű bábjait, amelyek egy osztály tagjait személyesítették meg, és egyikük hőn szeretett kutyáját. Kíváncsiság volt ezeken a bábarcokon, de szomorkás csalódottság is, bánat, olykor felvillanyozottság, attól is függően, hogyan mozgatták őket a megelevenítőik, akik arcán szintén ezernyi érzelem jelent meg. Megmutatták, mit érez az általuk életre keltett kamasz, egyetértenek-e vele, esetleg homlokegyenest más a véleményük.
Ugyanezek a bábok felújítva kerültek most a nagyszínpadra, előadásonként körülbelül 100 néző helyett 400 elé. A produkciót, amiből film is készült, szintén Hoffer Károly rendezte. A színészek fiatalokra cserélődtek. Érdekesség, hogy az egykori verzióban Blasek Gyöngyi adta a tanárt, és a szereplők jelentős része tényleg a tanítványa volt, most Ellinger Edina az osztályfőnök, és szintén főleg a volt tanítványai a partnerei. Ez szép gesztus, és feltehetően növeli a drámaiságot.
Gimesi Dóra adaptációja szerint egy osztály tagjai keresik az élet és önmaguk létezésének értelmét. Leginkább Pierre Anthon, aki hosszas vívódás után arra jut, az életnek az ég egy adta világon semmi, de semmi értelme nincs, faképnél hagyja az iskolát, és feltelepszik egy fa tetejére, ottani magányából szemlélődik. A társai némi tanácstalanság után úgy döntenek, bebizonyítják neki, hogy igenis, van értelme az életnek. Ennek érdekében megmutatják, hogy áldozatot is képesek hozni érte. Kitalálják a Fontos Dolgok Halmazát. Megállapodnak, valamelyikük megkéri egyik társukat, adjon be ebbe a halmazba valami olyat, amiről tudja, hogy lényeges neki. Ha ez megtörténik, akkor az áldozatot hozó kívánhat másvalakitől másvalamit. Kezdődik a sor bokszkesztyűvel, biciklivel, viszonylag ártatlannak tűnő kívánságokkal. De hamarosan elszabadulnak az indulatok, bosszúspirál jellege lesz a mind képtelenebb kívánságoknak, melyek egészen tébolyulttá, elvakulttá válnak. A kereszt letörése a templomban; egyikük halott kis testvére koporsójának kiásása a testével együtt; valamelyikük kutyájának lefejezése; másikuk ujjának levágása.
A dermesztő ötletek kibökésénél mind nagyobbak a csendek, döbbentebbek az arcok, hangosabbak a leendő áldozatok segélykiáltásai, és fájdalmasabbak a tőlük való elfordulások. Döbbenetes ahogy cserben hagyják őket, s megkeményedetten odébbállnak. Látszik, hogy az eddigi szinte állandósult szorongás páni félelemre vált. Meg-megáll bennük az ütő.
Az elénekelt dalok gyakran hangzanak segélyüvöltésnek. Most is a színészek játsszák a falrepesztő zenét, ami ezúttal nem a Quimbyié. A dalokat cserihanna és Berta Csongor, művésznevén Bongor, szerezték. Ő az Újvidéki Művészeti Akadémián szerzett színészdiplomát, több lemeze is van már, de színészként, bábszínészként is dolgozik. Pierre-t is megformálja. Képes a világfájdalom, a minden mindegy életérzés, a kínzó cselekvésképtelenség esszenciáját adni alakításában zenéjében egyaránt. A színészek nem restek kiereszteni a hangjukat, és közszemlére tenni fájdalmaikat.
Az előadás át-átmegy koncertbe. Majd hol visszazökken színházba, hol kevésbé. A stúdióban végig megmaradt annak. A bábok eleve kisebbeknek tűnnek a nagyobb térben, Zöldy Z. Gergely díszletében. De a szereplők is el-elfelejtkeznek róluk. Megmutatják, hogy jó színészek ők nélkülük is. És tényleg. Ám vannak erőteljes bábos mozzanatok, ahogy például óvóan magukhoz ölelik a figuráikat, vagy éppen kiszolgáltatva elengedik őket, ahogy jelentőségteljesen összenéznek a bábujukkal, ahogy éreztetik, hogy az tulajdonképpen csak holt anyag, majd ismét életet lehelnek beléjük.
A legdermesztőbb bábos jelenet, amikor a Hamupipőke nevű kutyát lefejezik. A gazdája először magához édesgeti, hosszan becézi, cirógatja, egymáshoz bújnak. A kutya már érez valamit a fenyegetettségtől, vészjóslóan nyüszít. Hirtelen kerül elő a végzetét okozó kés. Látjuk a vonaglását, halljuk elcsukló ugatását, végignézzük, ahogy elszáll belőle a lélek. Az elszabaduló indulatok végső stációjaként körbeállják a már roppant kellemetlenné váló Pierre-t, és kollektíven, mint Dürrenmatt darabjában, Az öreg hölgy látogatásában Alfred Illből, kiszorítják belőle a szuszt.
A színészek, Barabás Bíborka, Csarkó Bettina, Podlovics Laura, Barna Zsombor, L. Nagy Attila, Bartha Bendegúz, Csernák Norbert beleadnak apait-anyait, megjelenítik egy magát elveszettnek tartó korosztály érzéseit. A produkciót felturbózták Varga Vince klipjeivel, Szondi György rafinált fényeivel, a célközönség igényeinek megfelelően. És a nézők „gerjednek” is kellőképpen. A premieren hatalmas volt a siker. Azt azért nehezményezem, hogy a kiadós siker közepette a színészek egyszer sem hajolnak meg a bábjaikkal, csak magukat ünnepeltetik.
