Egy bot és a közös egyensúlyozás rítusának közösségteremtő ereje

A rítus különös kifejezés, a köznyelvben is sokat használják, például hogy valakinek van egy kis saját rituáléja, hogy általa önmagához kapcsolódjon. Előadó-művészeti szituációban pedig mintha valamilyen szertartásos hangulatot használó, lassú, komoly performansz lenne, például valaki gyertyafénynél táncol elektronikus zenére.

– Ezekhez én nem tudtam kapcsolódni, tudatosan távol is tartottam magam tőle. Pedig a legrégebbi munkám, a Mandala – ami egy résztvevői hangperformansz, egyben közösségi koreográfiaalkotás, egy térben együtt mozogva, a kezünkben hordozott hangszórókkal – és a legutóbbi munkám, A legkisebb átjáró, amiben van a botegyensúlyozás, abszolút kapcsolódik hozzá – osztja meg Somló Dávid. – Amikor úgy döntöttem, beleállok ebbe, és felvállalom a botegyensúlyozást mint saját gyakorlatomat, akkor futottam bele Byung-Chul Han könyvébe. Nekem ez kicsit magyarázat volt mindenre, mert

Ezután kezdtem bátrabban beleásni magamat, és mélyebben feldolgozni a témát a Rítus Műhely sorozatban. Volt bennem igény arra is, hogy ennek a különböző konnotációit kibontsam. Például, mit jelent egy kapitalista társadalomban az a gyakorlás, hogy az ember egy földön talált botot egyensúlyoz? – teszi fel a kérdést Dávid, aki nem csak a riportunk kedvéért hozta magával a botját.

Ez gyakran vele van, bár külföldre nem viszi, ott helyi bottal dolgozik – mondja mosolyogva. Az eredeti bot, amellyel a gyakorlást kezdte, sajnos elveszett, ami nagyon fájdalmas volt számára, annyira kötődött már hozzá. Amitől engem csak még jobban furdalt a kíváncsiság, mit láthat ő egy girbegurba, göcsörtös kis botban?

Találkozás a természettel

Dávid első találkozása a bottal egy számára terapeutikus erdei kiránduláson történt a Pilisben, amikor éppen azon gondolkodott, hogyan tudná ezt az élményt átvinni a mindennapi életébe.

Ezzel tért vissza a városba, végig egyensúlyozva a vonaton.

– Ez a tevékenység érdekes köztes teret teremt, az ember egyszerre saját magával is jobban jelen tud lenni, másrészről kicsit furcsa, de közben meg nagyon természetes foglalatosság. Annyi az egész, hogy ökölbe szorítod a kezedet, és a mutatóujjad bütykének a legkisebb pontjára teszed a botot. Azért fontos a legkisebb pont, mert így tud egy leheletfinom együttmozgás kialakulni közted és a bot között. Nem is az egyensúlyozás a lényeg, azt elég könnyű megtartani, hanem hogy közben nagyon finom kapcsolatod alakul ki a bottal, és ezt megszokja a tested.

Bármikor eldobható, miközben teljesen egyedi és megismételhetetlen. Benne van maga a termékek fogyasztásának nevetségessége is, és hogy mennyire könnyű kapcsolódni, ha az embernek van egy ilyen kis kulcsa hozzá – érzékelteti Dávid.

Az sem mindig magától értetődő, hogyan kapcsolódunk a természettel. Elmehetünk akár minden héten kirándulni, de akkor sem biztos, hogy ez megtörténik, mert lehet, hogy közben túl nagy a zaj a fejünkben. Ehhez képest itt ez a leesett fadarab, a természet egy egyszerű szimbóluma, és máris lehet általa kapcsolódni – én is kipróbáltam, működött.

Ami engem még nagyon izgat benne, hogy ez egy igazi őstárgy. Az ősember első három tulajdonában biztos benne volt egy bot, egy csont, egy kő vagy egy bőr. A rítust pedig nem te találod ki, nem feltétlen kell ennek több ezer éves hagyománynak lenni, egyszerűen csak ismerős és otthonos – magyarázza az alkotó.

Ismétlés az elmélyülés kulcsa

A Rítus Műhely elején minden alkalommal van egy szabadegyetemi rész egy gondolatébresztő előadással, aztán jön a közös gyakorlás a bottal. Dávid egyelőre négy ilyen alkalmat tervezett, a végén pedig lesz egy köztéri verzió is.

– Nincs ebben olyan kényszer, hogy minden egyes alkalommal el kell jönni, amikor ez műsoron van, de az elmélyülés egyik kulcsa az ismétlés, ahogy Han is mondja. Engem alapvetően sem az érdekel, hogy mindig újabb előadásokat gyártsak, hanem hogy hogyan lehet ezeket a már működő formákat elmélyíteni, variálni. A rítusvezető jelenléte fontos, anélkül nehéz kapcsolódni, idegeneknek főleg. Persze legyen ez egy nyitott, biztonságos tér, de kellenek a keretek, és hogy valaki vezesse a folyamatot. Lehet, hogy majd tartok ebből workshopokat, csapatépítőket, vagy cikkeket írok, hogy az elmélet felé is nyissak, vagy edukációs módszerként még alkalmazottabb irányba viszem el, ez most még nekem is kérdés. Azért is, mert bár rengeteg fellépésre meghívnak még külföldre is, a kisebbtől a legnagyobb fesztiválokig, itthon másfél éve nem nyertem el egyetlen pályázatot sem. Ebben benne lehet, hogy nagyon nehezen hihető papíron, amit mondok.

Ha lótuszülésben ülsz és figyeled a lélegzeted, az sem hangzik nagy módszernek, mégis egy világvallás alapja. Én ezen szocializálódtam, de értem, hogy valakinek ez túl kevésnek tűnik.

Akár egy tüntetés

Somló Dávid köztéri performanszai során izgalmas, ahogy megváltozik a hangulata egy térnek, az emberek megállnak és figyelni kezdenek, különösen amikor sokan csinálnak valamit egyszerre. Ilyenkor Dávid akár három órára is kiül például a Széll Kálmán vagy a Blaha Lujza térre, bárki bekapcsolódhat, és szabadon lehet jönni-menni közben.

– Az ember egyik nagy drámája, hogy ha nem csinál „valamit”, rögtön rátör az egzisztenciális szorongás. Minden innováció a súrlódás csökkentése miatt van, amit az alaptermészetünk szerint próbálunk elkerülni. Mára az internettel és az okostelefonnal az unalom súrlódásának megszüntetését is feltaláltuk. Az e-mailezés, a csetelés is be tud rántani egy dopa­minfüggőségbe, de hogy ebből ki tudjunk lépni, ahhoz strukturális változás kell. Például ha egy kis közösségben élsz, vannak ismétlődő dolgok, nem kell mindent egyeztetni. De ha ez nincs, könnyű belecsúszni a csapdába, szerintem az emberek 90 százaléka beleesik, sokszor én is. A kényszer is lehet jó dolog, mert önmagamtól nem biztos, hogy tudom, hogy kell lenni, mit kell csinálni, csak önkényesen lebegek. Járok kungfuzni, a mesterem is gyakran elmondja: az igazi fejlődés az önként vállalt kényszerben van.

A rítusok pont ilyen kényszeren és szabályokon alapulnak, van ebben egy nehézség vagy küzdelem is, amit lehet élvezni. A következő Rítus Műhely altémája is „Hit a szimbólumokban, szabadság a kényszerben” lesz – teszi hozzá Dávid.

A kapitalizmus utcája

Ahogy a rítusokról való gondolkodás is kapitalizmuskritikai kontextusban jelenik meg nála, az alkotót a közélet is tágabb értelemben érdekli. Társadalomkritikai nézőpontból szemléli azt is, hogy a vezetőink milyen irányba viszik az országunkat és a tágabb világot.

– Óriási kérdés, hogy lesz-e a kapitalizmusnak alternatívája, hosszú távon mindent ez fog eldönteni szerintem, mert most egy egyirányú utcában haladunk. De ha nincs ideje az embernek a nyomásgyakorlásra, mert pénzt kell keressen, akkor nehéz lesz változást elérni.

Csak ma nincs, aki ezért fizetést adna. Engem foglalkoztat a feltétel nélküli alapjövedelem gondolata, szerintem ez a kapitalizmus leváltásának lehetőségét is megteremthetné, mert sokkal több idejük szabadulna fel azoknak, akik a fenntarthatóságot, az aktivizmust csinálják vagy tanítják. Ez így már olyan tömeget tudna generálni, ami nagyobb ellenállás lenne a mostani világrendnek. Ha egy embernek már most van annyi pénze, hogy akár ő bevezethesse ezt világszerte, akkor igazából nem is lehetetlen, nem? Csak akkor az, ha nekem meg neked kell összedobni.