Nasmi és egy kitoloncolás története

A Duna Tv és a Romédia Alapítvány Mundi Romani – a világ roma szemmel sorozatában számos országban forgatott 2007-2011 között. Így jutott el Koszovóba is?

Igen, és amikor először jártam Koszovóban, 2007-et írtunk. A Csapdába zárva – a mitrovicai romák elfelejtett története címmel forgattam filmet, az egyik díjnyertes munkám lett. Nagyon fiatalon, 27-28 évesen készítettem. Akkor jártam először a menekülttáborban, ahol két később Nasmit megismertem. Aztán csináltunk egy rövidfilmet, ami egy UNICEF riport jegyében készült, és a kényszer-visszatoloncolást átélő gyerekekről szólt. Akkoriban már megszületett az a politikai döntés Németországban, hogy nem hosszabbítják tovább a volt jugoszláv menekült státuszát. Akinek lejárt a státusza, és nem tudta igazolni, hogy a megelőző öt évben nem ment el Németországból, vagy hogy van állandó munkája és fizeti a társadalombiztosítást, annak a visszatoloncolása életbe lépett. A főszereplőnk, Nasmi története abból a szempontból különleges, hogy a szülők elváltak, és ez adott jogi alapot arra, hogy őt, az anyukáját és a nagyobb testvérét kitoloncolják.

Mikor találkozott Nasmi történetével?

Én akkor találkozom velük először, amikor megérkeznek a táborba. Éppen Leposevicben forgatunk 2009 decemberében, és keressük a film főszereplőit. Leülünk egy kávézóban, próbálunk rájönni, miként boldogulnak a kamera előtt. Német anyanyelvűként, német identitással kerülnek Koszovóba, így nem beszélnek se szerbül, se albánul. Kispolgári német valóságból csöppennek abba a menekülttáborba, amelyet 1999 nyarán nyitott meg az ENSZ. Mivel sok volt a kényszer-visszatoloncolás, a nemzetközi szervezetek végül kivonultak, mert nem helyeselték a folyamatot.

Hogy emlékszik az első találkozásra Nasmiékkal?

Amikor Nasmiék megérkeznek Pristinába a reptérre, és az egyetlen hozzátartozójuk Koszovóban a nagymamájuk abban a táborban, amit már rég elhagytak a nemzetközi szervezetek. Vezetékes víz csak a tábor előtt van, és az is szennyezett. Hatalmas katonai hangárban állnak fából tákolt lyukak, és ezekben élnek tömegével. Nasmiéknak volt rendes szociális lakásuk Hannoverben, ahonnan hirtelen bekerülnek egy lyukba, ahol mozdulni alig lehet, és nem nagyon értik a körülöttük lévő valóságot. Ez ragadott meg engem. Itt vannak ezek a gyerekek német tinédzserként, fogalmuk sincs, mi a kiút, csak egyetlen dolog érdekli őket, hogy a családjukhoz hazajussanak.

Németország, igaz hosszabb idő alatt, de megbirkózott már 3-4 millió török bevándorló integrálásával is.

– Ez a folyamat már sokkal nehezebb, nem adnak olyan egyszerűen állampolgárságot. A migrációs politika később, 2015-ben megváltozott, de jó néhány évvel ezelőtt járunk. Több ezer kitoloncolt gyerek volt, aki a tranzitországokból próbált Németország felé visszamenekülni. A magyar menekültügy legnagyobb kihívása volt annak idején, hogy a volt jugoszláv tagállamokból szöknek vissza a gyerekek a családjaikhoz. Az is megrázó, ahogy kettészakítanak egy családot.

Miközben a filmünkben ott van Vedat, a legnagyobb testvér, aki Németországban maradhatott, középiskolába járt, mérnök lett, és ma az Airbus minőségellenőre.

Vedatot miért nem toloncolták ki?

Azért, mert elmúlt 18 éves, és önellátó volt. Még középiskolába járt, jó jegyei voltak, az iskola mellett dolgozott, és a Hannover 96 másodosztályú csapatában focizott. Ezek azért elég erős érvek.

Nasmi kilenc, a testvére tíz éves volt a kényszer-visszatoloncoláskor. Miért nem volt elég ellenérv, hogy integrálható, törekvő családról van szó?

Minden szövetségi tartománynak, így Alsó-Szászországnak is van egy menekültügyi tanácsa, ami felelős azért, hogy egyenként elbírálja az ügyeket. Nem lehet tudni, hogy pontosan milyen adatok és ismeretek alapján hozzák meg a döntésüket. Nasmiék az első között kerültek fel hajnali négy órakor egy repülőjáratra 2009 decemberében. Aztán következett három év kilenc hónap és néhány nap a menekülttáborban. Közben a gyerekek sokat betegeskedtek. Nasmi több mint harminc kilót fogyott. Sokat volt kórházban. Kemény körülmények között telt az idő abban a szigetelés nélküli hodályban. Munkát nemigen lehetett találni, mélyszegénységben éltek. Az egyetlen bevételi forrást a NATO KFOR-kontingensének a tábora jelentette. Nasmiék Észak-Mitrovicában, a leposevici szerb enklávéban éltek, de mivel nem beszéltek, nem írtak szerbül, az iskola nem volt opció. Nem tartottak felzárkóztató programokat a visszatelepített, németül, olaszul, angolul beszélő gyerekeknek. Abban az évben több mint 2500 kitoloncolt fiatal került Koszovóba. Nasmiék akkor nagyon igyekeznek, valamilyen szinten megtanulnak albánul és szerbül is, merthogy dolgozniuk kell ahhoz, hogy legyen bevételük. Németországból ugyan próbál küldeni pénzt az apuka, aki kertész a Hannover Messe ipari szakkiállításon, és a báty, aki a tanulmányai mellett három állásban dolgozik mellette, de ez a pénz nem elég a létfenntartáshoz.

Hogyan talált rá az akkor még Hannoverben élő Nasmi családjára 2007-ben?

Ismertem a nagymamájukat. Ő mondja a végszót a mitrovicai romák elfelejtett történetéről szóló filmemben. Materna volt, fontos közösségi vezető, aki a bizalmában fogadott. Bármikor a régióban forgattunk, visszamentem hozzá a táborba. Volt köztünk egyfajta bizalom, és ezért hagyták, hogy elkezdjünk dolgozni, ami nem volt egyszerű, hiszen négy-öt tagú stábbal jelentünk meg abban a szűk tákolmányban, ahol tizenkét ember szorongott. Meg kellett találnunk azokat az arányokat, hogy ne csináljunk bajt a jelenlétünkkel, de azért lássuk a valóságot a hétköznapok mögött. Elmesélték a gyerekek, hogy az apjuk és a bátyjuk Hannoverben maradt. Ekkor mi elindulunk a kis stábunkkal Magyarországról 2010-ben, és szerény kispolgári valóságot találtunk az ottmaradt családban. Vedat, a legidősebb testvér akkor mesélte nekem, hogy mennyire szeretne egyetemre menni.

Két év forgatásaiból elkészült a 22 perces rövidfilm. Hogy fogadta a szakma és a közönség?

Sikerült Nasmiék történetén át bemutatnunk, min mennek keresztül a visszatoloncolt gyerekek. Ebben a filmben szerepelt egy kislány, Anita is, aki a családjával bujkálva menekült a visszatoloncolás elől Németországban. A filmmel eljutottunk Dohába, az Al-Jazeera fesztiváljára a best shorts-ok közé, vetítettük a Goethe Intézetben Washington DC.-ben, Zágrábban és Triesztben is. Odafigyeltek rá, mert ott volt mögötte az UNICEF-riport védjegye is.

A film azonban nem ért véget, az Álmot láttam tizenöt évig készült.

Nem tudtam elengedni Nasmiék történetét. Éveken keresztül mindig találtam rá okot, hogy visszamenjünk. Sok filmes fejlesztés is volt emögött, ezt 2011-től már önálló gyártóként csináljuk. A fejlesztési forrásaink el is mentek arra, hogy Németország és Koszovó között próbáljuk a családot összekötni. Egymás valóságát legtöbbször a kameránkon keresztül látták. Megkerestük a srácok barátait Németországban, az általános iskolai tanárukat, aki végül nem került be a filmbe, de nekem fontos találkozás volt, ahogy támogatta a gyerekeket. Felszólalt értük, még a helyi újságba is írt egy cikket, emiatt fenyegető leveleket is kapott. Fran Spergel Hannover külvárosából, Hemmingenből azonban így is ott van a srácok mögött.

Mennyi munkaóra, mennyi utazás van a film tizenöt éve mögött?

Ez nehéz volna megmondani, csak a vágás két évig tartott. Tizenkétszer utaztunk. A visszatéréskor két stábbal, az egyikkel jöttem én Nasmival Pristinából, a másik fogadott bennünket Németországban.

Ez a másfél évtized átívelt 2015-os migrációs krízisen és azt követő változásokon is. Mennyiben lett más a film, mint aminek 2009-ben indult?

Nagyon más lett a film az eredeti koncepcióhoz képest. Egyrészt nem lehetett hinni abban, hogy Nasmi hazamehet. Mivel őket erőszakos kitoloncolással vitték Koszovóba, a szabályok szerint előbb meg kellett téríteniük ennek a műveletnek az árát, és utána lehetett vízumért folyamodni. Nem gondoltuk azt sem, hogy évekig kell a táborban élniük, ahogy azt sem, hogy Nasmi újraegyesíti a családját. Arra a pandémia után jöttem rá, hogy ez a film valójában csak akkor készülhet el, ha a Nasmival együtt fejezzük be. Volt egy olyan fél év, amikor kreatív írásgyakorlatokat végeztünk online, hogy felidézzük azt a karaktert, aki ez a 24 éves férfi volt 9 éves korában a menekülttáborban.

Ez nekem nagyon sokat jelentett. Ettől egyedülálló a filmünk, Nasmi hangjától. Hogy ő mondja el a saját történetét.

Mennyire volt nehéz ennyi időn át időről időre összerakni a stábot?

A kreatív és a gyártócsapat mindvégig ugyanaz volt. Kiváló stábbal dolgozhattam együtt. Az ötnyelvű, több száz órás nyersanyagnak csak a szkriptelése két évig tartott egy olyan nyelvre, amit mindenki megért. Volt néhány pont, amikor azt hittük, mindez nem fog sikerülni. Kellett hozzá nem kevés makacsság, és persze hit, hogy fontos dolgot csinálunk.

A menekültválság érintette a film koncepcióját, forgatását?

Amikor 2015 környékén felkerül a határzár, megváltozik Magyarország arca a menekültügy szempontjából. Nem lehet már rá ugyanúgy tekinteni, mint előtte. Azóta e tekintetben megszűntünk része lenni Európának, az európai szellemiségnek, ami a kontinens humanista arca, és ami az emberi jogokról szól, amelyek szerint egyéni ügyek, történetek és elbírálások vannak. Iszonyatosan fájdalmas, hogy ez megtörténhetett. Amikor Nasmi besétál az unió területére, akkor még nincs határzár. Nem tudott volna bejönni Magyarországra, és megmenteni a családját azzal, hogy legálisan hazajut, ha 2013-ban nem szabad a határ. Ahogy az elmúlt tizenhat évben a hatalom a menekültügyet használta, és használja a mai napig, az éppen az emberi, európai, humanisztikus szellemiséget és értékrendet tapossa meg. Az, hogy éheztetni, kínozni lehetett menekülteket, döbbenetes. Olyan távolinak tűnik, pedig nem volt olyan rég 1956, amikor a magyarok százezrei indultak Nyugat felé.

Görögországban vagy Olaszországban, amelyek a migráció frontvonalában vannak és mindennap szembesülnek személyes történetekkel, tengerbe veszett emberekkel, megoldatlan problémákkal, sokkal emberibb megközelítésekkel találkozom. Szörnyű, hogy olyan világban kell élünk, amiben nem hihetjük azt, hogy van hova mennünk, ha holnap menekülünk kell, mert olyan a rendszer.