Talán maradt még annyi szufla és tisztesség az amerikai demokráciában, hogy feltegyék maguknak azt az egyszerű kérdést: van-e joga bármely hatalomnak megmondania másnak, hogyan, milyen politikai-társadalmi berendezkedésben éljen, találjuk azt még oly visszataszítónak? Van-e joga ehhez bárkinek is? Vagy a nemzetközi közösség csak akkor léphet fel egy állammal szemben, ha az veszélyezteti ugyanennek a közösségnek a biztonságát? Naprakész kérdés ez, és nem csak annak kapcsán, amit az Egyesült Államok Iránban, s még előbb Venezuelában tett. A beavatkozás amúgy látványos ellentmondásban van azzal, amit Donald Trump a legutóbbi választási kampányában vagy első elnöki ciklusa alatt és előtte éveken át hirdetett, nagyjából épp azzal vádolva demokrata párti elődjeit – Barack Obamát, majd Joe Bident és annak végül elnökjelöltté előlépett alelnökét, Kamala Harrist –, amit végül maga hajt végre.
A demokrácia exportjáról van szó, amelynek lehetetlenségéről a volt szocialista országok, mint a kommunizmus exportálásának lehetetlenségével birkóztak, oly hiába. És akkor a nemzetközi jog Trump által semmibe vett írott és íratlan szabályairól szót sem ejtettünk. Nem véletlen az ENSZ semmibevétele, ami „mintát ad” más államoknak is, egyben megkérdőjelezve a szuverenitásukra annyira büszkék őszinteségét.
Bármilyen kényelmetlen kimondani, a magyar autoriter államnak kifejezetten jól jöttek az iráni események: minden igazolja az Ukrajna kapcsán igazolhatatlan biztonsági intézkedéseket. Végül is Donald Trump ott és azzal segítette meg kebelbarátját, amivel tudta, anélkül, hogy szándékában állt volna: ilyen zavaros időkben nem várható el, hogy Budapestre utazzon, a támogatása, amit a jobboldal a másik féltől úgy elvitat, („a magyarok” nem szeretik, ha megmondják nekik, kire szavazzanak), megvan.
A választási program voltaképp Iránnal megoldottnak tekinthető. Innentől még egy Rogán Antalnál sokkal ostobább ember is hozni tudná az eredményt. Mondhatni, rutinmunkával. Már csak egyetlen lapáttal kell rátenni a mocskos és undorító „ukrán kazánra”, csak arra kell figyelni, hogy az „ukrán veszély” zsarátnoka ki ne hunyjon, vagy véletlenül túl ne fűtsék. Az Európai Unió is zsebben van: a kilépés borítékolható, a kormányfő megmondta, akkor nem lesz értelme már maradni, ha elveszik a szavazati jogunkat. A határon mozgunk.
Akármi történjék is, Ukrajna szégyenbillogját a nemzet nemzedékeken át fogja hurcolni magával, akár tehet róla, akár nem.
Ez is az Orbán-rendszer öröksége marad rajtunk, mint annyi más.
Most, hogy közeledik az április, a magyarság krémje megint a „lényeggel” van elfoglalva, ki lép vissza, ki nem, pedig elhangzottak már figyelmeztetések: ha marad az Orbán-rezsim, akkor félő, hogy annyira beépül a társadalom szövetébe, és a mindennapokba, hogy évtizedekig nem tudunk szabadulni tőle.
Más kérdés, ha a közösség mellette dönt. Bármit mondjon is Trump, ehhez minden közösségnek joga van.
Tényleg nagyon nem mindegy, hogyan döntünk.