Jobb sors
Apró porszem. Senki.
Gondolta, indulna, mert kéne menni.
Széllel kergetőzve az arctalan kövek közé.
És egy csillagtalan éjszakán,
amikor a hold is sovány,
akkor kell egymáshoz simulni:
milliónyi rendben.
S a büszke kövek az igazodó csendben,
süllyednek szépen, mint vad a veremben.
Aztán ha felkel majd az új nap,
már apróra zúzva a feledésbe hullnak.
Makulátlanul
Könnyedén lobog, játszik a széllel,
föl-fölcsap igazi szenvedéllyel.
Ám amikor fordul a légáram, arra ügyel,
hogyha valaha is bárhová tartozna,
soha senki ne higgye el.
