A szabadság neme – Életerőről, értékekről és emlékezetről Petőcz Andrással

A kevertneműség, a hermafroditizmus az emberi népességben kirívónak, különlegesnek – sokak szerint rendellenesnek – számít. Miért választott a regénye központi főszereplőjének egy igen nőies, de hím ivarszervekkel is rendelkező hermafroditát?

Egyes számítások szerint a 8 milliárdos népességből 160-170 millió ember születik nem egyértelmű biológiai identitással, azaz nem sorolható be magától értetendő módon a férfiak vagy a nők körébe. Ez elképesztően magas szám. Miközben világszerte, így Magyarországon is próbálják ezt eltagadni, egyetlen normaként a binaritást hirdetve, addig például a Magyar Tudományos Akadémia biológusai is amellett foglaltak állást, hogy a férfi és a nő valójában két „szélsőség”, és nemileg számtalan változat létezik köztük. Lehet rendellenesnek nevezni vagy kirívónak, de vitathatatlan a biológiai változatosság. Olvastam olyan szülőképes nőről, akinek két méhe és hüvelye volt, és mindegyikből kihordott egy-egy gyermeket. Vagy olyan fiúról, aki két pénisszel jött világra… Nem lehet könnyű feladat, mondjuk szülőként, ezt megmagyarázni… Annak idején egy kamaszkori ismerősömnél, aki elég férfias lány volt, felnőtt korában rejtettheréjűséget diagnosztizáltak, s meg kellett operálni… Mindegyikünk bármikor összefuthat olyan embertársával, aki bár külsőleg rendkívül feminin, nemileg mégsem meghatározható a bináris felosztás szerint. Egy ilyen összetalálkozás és a hozadékainak logikus végiggondolása lett végül maga a regényem. Így sokkal izgalmasabbá és érdekesebbé vált az elsőre banálisnak tetsző kapcsolat egy öreg festőművész és fiatal modellje között. A hermafroditizmus önmagában is figyelemre méltó, elég gyakran elő is fordult az ókori festményeken, szobrokon a férfi-nemiszervekkel ábrázolt gyönyörű nőalak. Engem viszont az is motivált a regénytörténetben és a szereplőválasztásban, hogy sokan manapság egyre inkább bele akarnak szólni az emberek hétköznapjaiba, és a magánéletüket, a hálószobatitkaikat fürkészik. Szóval ez amolyan fricska is részemről a túlzott kíváncsiság ellen.

Hermész és Aphrodité gyermeke, Hermafroditosz és Szalmakisz nimfa mitológiai története Ovidiusz Átváltozásaiból közismert: isteni döntésre a férfi és a nő egyesítéséből létrejött egy új, kétnemű személy. Ezzel szemben Platón Lakomájának androgün mítoszában az emberek eleve kétnemű lényekből váltak ketté és lettek különneműek, szintén isteni beavatkozást követően – a két fél azóta is egymást keresi… Hol ér össze a két mítosz az ön számára?

A Tóra a Genesis 1,27-nél azt írja: „És teremtette Isten az embert az ő képére, Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek.” Ezt Yirmeya ben Elazar rabbi úgy értelmezi, hogy Isten androgün, férfi-nő lénynek teremtette az embert: „Abban az órában, amikor a Szent megteremtette az első embert, androgünnek (férfi és női nemi jellemzőkkel rendelkezőnek) teremtette őt.” Az Ószövetség Istenének emberteremtése a ma kanonizált változat szerint szintén kissé zavaros, ő csupán Ádámot teremtette, majd álmot bocsátva rá az ő testéből választotta le Évát. Engem kifejezetten a kétneműség, a hermafroditizmus érdekelt, ami olvashatóan a Közel-Kelet teremtésmítoszaiban, kultúrájában is jelen volt – és rokon a platóni mesével. A regény címeként viszont nehézkesnek találtam a hermafrodita szót, az androgün erre jobban megfelelt.

Haladjunk tovább a mitológiák földjén: Orpheusz és Eurüdiké mondájában is összekapcsolódik Erósz és Thanatosz, azaz a szerelem és a halál. A regényben az e kettő feletti elmélkedés is meghatározó helyet kapott. A freudi pszichoanalízisben a két isteni erő, illetve kettőse új értelmezést nyert az emberi psziché tekintetében. Ön miként látja a kapcsolódásukat?

Az elmúlás kérdése valóban erősen ott van a regényben. Az öreg festőművész, Pierre fél a meghalástól, egyben menekül is a halál felé. A modell iránti szerelme mellett a távozás kérdése is hangsúlyos. Az emberi élet, a mindennapok legfőbb mozgatórugója azonban mégiscsak Erósz, az az életerő, amely folyamatosan elhiteti velünk, hogy van perspektívája az életnek, aznap reggel is érdemes felkelni az ágyból… Azt mondják, az igazi veszély az öregedés folyamatában az, amikor elmúlik az érdeklődés az Erósz iránt, amikor már nem érdeklődünk egy másik ember iránt semmilyen módon.

A 73 éves festőművész, Pierre halállal való viszonya nemcsak a saját öregedésén keresztül tapasztalható, hanem az egykor elhunyt szüleire való emlékezése során is – mindkettő esetében némi lelkiismeret-furdalással. Milyen a „jó meghalás”, a „jó gyász”?

Attól függ, kinek a szempontjából nézzük az eltávozást. Ha az, aki meghal, gyorsan és békésen távozik, mondjuk álmában éri a halál, az ő szempontjából a lehető legjobb. A hozzátartozókat viszont sokkolhatja a váratlanságával, hiszen előző nap még beszélgettek, nem tudtak felkészülni arra, hogy a társuk, a szülőjük, a testvérük elment. Csak ekkor kezdik el ezt feldolgozni. A gyásszal. Az apa és az anya elvesztéséről való gondolatok a regény legszemélyesebb részei. Akkor nevezhető szerintem jónak a gyász, ha elengedjük magunkban a szeretett személyt, de mindeközben maximálisan megőrizzük az emlékét. Nekem személy szerint a legnagyobb tanulság, hogy soha nem késő ezt az emlékezetet magunkban felépíteni – én elég régen vesztettem el a szüleimet, de csak az utóbbi időben kezdtem el a lehető legaprólékosabban létrehozva megőrizni az emlékezetüket.

Az androgün szerető, amellett, hogy művészregény, utazóregény is. A történések egyik fő helyszíne pedig a kétnyelvű (szlovén–olasz) kikötőváros: Piran. Milyen személyes élmények fűzik ide?

Piran nagyon különleges város, egy igazi gyöngyszem. Egyszer jártam ott, de mindig újból és újból odavágyom. A partjai előtt zajlott a napóleoni háborúk idején a piránói csata, amelynek során a britek a tenger fenekére küldték a Rivoli nevű francia hadihajót. Ez az esemény szintén megragadta a képzeletemet, sőt a küzdelem annyira jelképessé lett számomra, hogy a víziómban egybemosódott Delacroix A Szabadság vezeti a népet című híres festményével – megfejelve azzal, hogy a Szabadság nőalakjának a hermafroditámat tettem. Ez persze így túl nyilvánvaló, direkt üzenet a fentebb említett, magánéletünkbe vájkálók felé, ugyanakkor talán mégsem zavaró.

Miközben Pierre Piranba tart, előtte még körbeautózza Magyarországot. Rimaszombat és Szatmárnémeti alaposabb történelmi tablóját miért tartotta fontosnak a regényben?

A 700 oldalas Idegenek-regénytrilógiámban nincs megnevezve sem nemzet, sem ország, ahol a szereplők élnek, minden teljesen absztrahált módon jelenik meg. Most ennek pontosan az ellenkezőjét tettem – mintegy játékból –, mert mégiscsak itt élünk Kelet-Közép-Európában, ezek a helyszínek a mi helyszíneink, itt vagyunk otthon – és ezek a városok érdekesek. Engem nagyon is nemzetinek neveltek annak idején a szüleim, és biztos vagyok benne, hogy ennek értéke van. Ezeket az értékeket megírni pedig borzasztóan jó érzés volt. Akárcsak a regény szereplőjének az anyja, az én édesanyám is Rimaszombatban született, a rokonaim a mai napig ott laknak. És az a regénybeli rész velem esett meg 12-13 évesen, hogy miután megérkeztünk, a rokon bevezetett a dolgozószobájába, ahol egy egész falat beborító Nagy-Magyarország-térkép függött – ilyet még soha nem láttam azelőtt –, és azt kérdezte tőlem: „szerinted lesz ez még egyszer?” A csavar Szatmárnémeti bemutatása kapcsán jön el, ahol a hermafrodita szereplő felmenői élnek, akik kitagadták a családból, amikor rájöttek, micsoda csodabogár is ő… Ő, a közülük való.

A szexualitás kendőzetlen ábrázolása jelentett-e bármiféle nehézséget? Volt-e ebben provokatív szándék? Illetve nevezhető-e pornográfiának?

Semmiképp nem pornográfia. Értelmetlennek, kényelmetlennek tartottam volna eltagadni, ki hogyan és mit cselekszik vagy gondol, amikor a másikhoz ér. Ez volt természetes, és semmi provokatív szándékom nem volt vele. Szerintem a Delacroix-festményhez való kapcsolódás ennél provokatívabb. Úgy látom, manapság nem tudunk természetesen beszélni, és egyre kevésbé tudunk a szexualitásról vagy hasonlókról. Egyre zártabbak vagyunk, félünk nevén nevezni a dolgokat.

A felmenőkhöz való kapcsolódás mellett fel-feltűnik a jövő nemzedéke is, ám Pierre lánya mégis távoli marad, nem jelenik meg, csak az apja gondolataiban, messze, Skóciában él.

Fontosnak tartottam, hogy hátteret, családot adjak a szereplőnek, Pierre pedig a lányához kötődik a leginkább. Ugyanakkor tényszerűen, ha ma bárkit megkérdezünk idehaza a családjáról, kiderül, hogy a felnőtt, idősebb korosztály gyermekei-unokái nagy hányadban már nem ebben az országban élnek.

+1 KÉRDÉS
A Kodolányi János egyetemi oktatói munkája mellett prózaírói tanfolyamokat tart hosszú évek óta. Melyek a legfőbb szempontjai a tanítás során?

Az egyik, és mindig ezzel kezdem a félévet, hogy nemcsak írni, hanem olvasni is kell. Ismerni kell a különböző irodalmi elődöket, akiknek a nyomdokaiba szeretnénk lépni. A másik, hogy a forma mennyire meghatározó. A próza esetében is ugyanolyan fontos, mint a verseknél. A prózának is sajátos ritmusa van, egészen más egy hosszú mondatnál, mint a rövid tagolásnál. Meggyőződésem, hogy Krasznahorkai László elismerésében is nagyon nagy szerepe volt az általa kitalált és megalkotott különleges formának, ami már önmagában is izgalmas és szokatlan.