„Nézte a nagy tölgyet a kert végében, nézte az óriási lombkupolát, és hiába nézte már három évtizede, nem tudott betelni a látvánnyal” – vallja az új regény elbeszélője a cselekmény egyik kulcsmotívumáról. Az olvasóban itt szükségképp felidéződik egy másik faóriás: „A tölgy az út szélén állt. Tízszer olyan öreg lehetett, mint a nyírfák, tízszer olyan vastag, kétszer olyan magas, mint bármelyik. (…) Hatalmas, ügyetlenül, egyenetlenül szétterpesztett, bütykös kezekkel és ujjakkal, vénséges, haragos, csúfondáros torzszülöttként áll a mosolygó nyírek között. Csak ő nem hódolt be a tavasz igézetének” – írja Tolsztoj a Háború és béke egyik híres jelenetében (Gy. Horváth László fordítása). De rövid idő múltán a vén fa „teljesen megváltozott, sötét, nedvdús, zöld lombsátrát szétterjesztve fürdött, ringatózott az esti nap sugaraiban. Se vedlő ujjak, se bibircsókok, se régi bánat, hitetlenség – semmi sem látszott rajta”
Két nagyon hasonló fa – metaforaként azonban épp ellentétes tartalmakat közvetítenek.
Krasznahorkai hőse szinte kényszeresen képzeleg – méghozzá igen plasztikusan – arról, hogy milyen roppant méretű gyökérzet tartja meg ezt a növényi Góliátot, s próbálja felmérni az ebből eredő „Irdatlan Erőt”. Ez a minden veszedelemmel dacoló túlélési képesség azonban – szemben a Háború és béke-idézetből sugárzó tolsztojánus derűvel – egyenesen riasztóvá válik. A cselekményt mozgató filozófia szerint ugyanis a természetben (és általában a létezésben) nincs fejlődés, nincs semmiféle teleológia. Ebből eredően pedig az élet – önmagán túlmutató – értelme is alapjaiban kérdőjeleződik meg. Krasznahorkai tölgye pedig ennek ellenére konokul (és abszurd módon) ragaszkodik a létezéshez.
Az egyetemes érvényű kételyek azonban az elemi emberi kapcsolatok övezetét jórészt érintetlenül hagyják. A műben kibontakozó különös barátság – a félreértések, a számtalan buktató ellenére – valamennyire mégiscsak képes ellensúlyozni a lét közönyét, esendőségeivel együtt is oldja a magánosságot, így időről időre megadhatja a kölcsönösségből eredő otthonosság élményét.
A regénybeli barátság két fura alak között szövődik. Az egyikük magasan kvalifikált biológus, a lepkék szakértője, a Természettudományi Múzeum kutatója, akit egy veleszületett rendellenesség eredendően gyanakvóvá, visszahúzódóvá tesz. A másik főhős idős író, akit történetesen Krasznahorkai Lászlónak hívnak. Ez a groteszk hasonmás meghökkentően elhanyagolt külsejű, néha szinte valami clochard-ra emlékeztet, s noha igazi hírességnek számít (terjedelmes ismertetője van a Wikipédián), a visszavonulás, a teljes elnémulás foglalkoztatja. Társa, működőképes családja neki sincs, magános ő is. Fokozatosan kialakuló barátságuk voltaképp létfilozófiai alapozású: mindketten arra döbbentek rá, hogy az élet végső kérdéseire nincs megbízható – s pláne nincs valamiféle hepiendet ígérő – válasz. Méghozzá ki-ki a maga módján jutott erre az eredményre: a biológus a természettudományos eredmények, az író pedig a kreatív képzelet felől közelített a lehangoló végkifejlet felé.
Noha a műben a természetbölcseleti jellegű dilemmák kapnak meghatározó szerepet, a cselekmény időről időre utal a főhősöket körülvevő szűkebb/tágabb nagyvilág karakteres fejleményeire is. A regénybeli fővárosban olyan rossz a közbiztonság, hogy sötétedés után nem tanácsos az utcán tartózkodni, a köztereken bármiféle családi, iskolai segítség nélküli fiatalok garázdálkodnak. Az itteni Természettudományi Múzeumot is Debrecenbe akarják költöztetni, s azt a munkatársat, aki viccelődve figyelmeztet a terv teljes képtelenségére, azonnal megbüntetik. A rezsim által frissen kinevezett főnökhelyettes – a szarkasztikus utalás szerint az eredeti foglalkozása parazitológus volt – olyan új múzeumi stratégiát készíttet, melynek célja a nemzeti büszkeség szolgálata. A feladatot épp lepkeszakértő hősünk kapja, aki jól tudja: az egész nem más, mint bármiféle értelem nélküli ideológiai maszlag. E groteszk körülményeken túl pedig a távolból többször is beszüremkednek az Ukrajna elleni orosz agresszió egyre rettenetesebb hírei.
„… innentől nem írok (…), nem bírok már tovább szórakoztatni, és amit árultam, a reményt, kifogyott” – bizonygatja barátjának a rezignált műbeli író. Szavai emlékeztetnek a valóságos Krasznahorkai László Nobel-díj átadós beszédének nevezetes nyitányára: „eredetileg a reményről kívántam megosztani önökkel a gondolataimat, de a remény nálam éppen végleg kifogyott”. A regényben megelevenített természeti/társadalmi környezet konklúziói végső soron szintén erre a hiányra utalnak. Ugyanakkor a cselekmény a kibontakozó barátságon túl is felvillant olyan értéktartalmú mozzanatokat, melyek legalább elviselhetőbbé teszik a tudatosuló kilátástalanságot.
A mű főcíme egy összehasonlításban szerepel: a regénybeli író lázas fejtegetései szerint a valóság és a fogalom „olyan messze volt és maradt egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, de úgy is mondhatja, hogy olyan messze, mint egy pillangó… a magyar nemzet biztonságától”. Mutatis mutandis: realitás és eszményvilág sosem találhat egymásra, s ez a masszív törvényszerűség szintén a reményvesztettséget erősíti. A fejezetcímek játéka (szinte mindegyik Bevezetés + növekvő indexszám, az utolsók pedig: Lassan vége 1, 2) egyrészt – önironikus módon – az alapfokú stúdiumok, kurzusok elnevezését idézi, a szöveg ennyiben a teljességre törekvést puszta illúzióvá avatja. Másrészt a kezdet és a vég összekapcsolódása szintén azt sugallja: létfilozófiai dilemmáinkat legfeljebb csak felvetni tudjuk, megnyugtató válaszokra azonban nem lelünk, a folyamat befejezésekor is csaknem ott tartunk, ahonnan elindultunk.
Magától értetődő, hogy az új regény megjelenésekor a szerző friss Nobel-díja tovább fokozta az eleve nagy várakozásainkat. Így alighanem a legtöbb, amit mondhatunk, hogy nem okozott csalódást
Infó: Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága. Vadászat pillangóra. Magvető, 2025
