„Adjuk vissza az asszonyi test csodálatos konstrukcióját egyszerűen, természetesebben, mint azt teoretice elképzeljük”

Századeleji aktokat láthatunk a Mai Manó Ház kiállításán, miközben azt is konstatálhatjuk, már ekkor is sokféleképpen ábrázolták a meztelen testet: teljes alakos aktban, félaktban, elölről vagy hátulról, ülve vagy állva, hason vagy háton fekve, műteremben, tükör előtt, a szabadban, fatörzsön ülve, sziklát mászva, rózsák között vagy akár kígyóval. Olyan jelenetet is láthatunk, amelyben egy nő két nagy méretű kagyló közül emelkedik ki, akárcsak Vénusz, a szerelem és a szépség istennője Sandro Botticelli híres festményén.

A XX. század eleje fordulópontot jelentett a testábrázolás történetében. A fotográfia lehetővé tette az emberi test pontos rögzítését, és újfajta esztétikai és kulturális értelmezések előtt nyitott teret. Somosi Rita, a kiállítás kurátora szerint a korszak fotográfiája kettős funkciót töltött be: egyfelől a meztelen test dokumentarista igényű, hiteles rögzítésére törekedett, másfelől eszközként szolgált egy idealizált, esztétikai igényű testkép megteremtéséhez. A művészettörténész szerint a századforduló magyar fotográfiája egy dinamikusan átalakuló szellemi közegben fejlődött, amely alapvetően formálta át a korszak testképét, és utat nyitott a ruhátlan test ábrázolásának. Ebben meghatározó szerepet játszott a szecesszió esztétikája, amely a női alakokat gyakran légies textíliákban vagy teljes pőreségben jelenítette meg. Emellett a reforméletmód-mozgalmak és a modern testkultúra térnyerése is hozzájárult ahhoz, hogy a test felszabadítása és esztétikai célú bemutatása elfogadottá, sőt programszerűvé váljon – ilyen volt például a Madzsar Alice-féle gyógytorna- és mozdulatművészeti iskola is.

A meztelen test fotózása a századfordulótól egyre elfogadottabbá vált a művészeti körökben, a szélesebb közönség és a sajtó azonban még gyanakvással figyelte az ilyen képek terjedését.

így a képek akár erotikus hatásúak is lehettek. A korabeli fotóklubok és progresszív folyóiratok ezzel szemben korszerű műfajnak tartották az aktfotót, mivel a testet forma- és fénytanulmányként lehetett vizsgálni általa.

A századelő az ábrázolás szempontjából is átmeneti időszaknak bizonyult. Egyes fotósok a meztelen testet még a XIX. századi festészet ikonográfiájának hatása alatt ábrázolták, míg mások már a modernista, fény-árnyék hatásokra épülő megközelítést választották. A kiállításon az előbbire remek példa Angelo Pál 1926-ban készült Június 11. című képe, amelyen a természetben, a fűben pihen két meztelen hölgy, miközben egy harmadik lehajolva egy kendőért nyúl. Az expresszív fény-árnyék használatára jó példa Pécsi József 1930 körül készült portréja, amelyen egy sapkát viselő hölgy a fejét egy asztal tükröződő felületére hajtja.

A tárlaton a képek mellett korabeli szaklapokból és folyóiratokból származó szövegrészletek is szerepelnek, amelyek segítenek bemutatni, miként viszonyultak a művészek az aktfotózáshoz. Gyulai Ferenc például így vall a modellek ideális alakjáról: „Nagyon nehéz arról dönteni, hogy teltebb vagy sovány modellt válasszunk-e a felvételeinkhez.

Az egyes országok és nemzetiségek is más és más testalkatot ismernek el tökéletesnek.”

Pécsi József e téren még konkrétabban fogalmaz: „Ideális aktmodell a kisportolt, izmos, telt idomú és hajlékony derekú női test: ilyeneket természetesen többnyire hivatásos táncosnők között találunk, akik ezen értékes testi kvalitásuk mellett rugalmas mozgásúak, és ezt a készségüket magasra értékeljük aktbeállításainknál.”

Egyes művészeknek határozott elképzelésük volt arról is, miként kell a testet megfelelően fotografálni. Az érzéki aktjairól ismert Angelo Pál egy előadásában így fogalmazott: „Kerüljük el a klasszikus festmények szolgai utánzását. Ne keressünk túlzott, erőszakolt témát, adjuk vissza az asszonyi test csodálatos konstrukcióját egyszerűen, keresetlenül, természetesebben, mint azt teoretice elképzeljük. Vonalakban plauzibilisan, érthető és világos anatómiában, monumentális közvetlenségben – ez a feladat.”