Miközben folyamatosan szítja a kormány a gyűlölet lángját, rettegésben tartja az embereket, megfélemlíti a másként gondolkodókat és egy olyan világot teremt, amitől azt reméltük, hogy a rendszerváltáskor örökre megszabadultunk tőle, az embereken egyre inkább a dac lesz úrra. Sokan már nem hagyják magukat megfélemlíteni.
Minden újabb aljasságnál azt gondoljuk, ennél már tényleg nincs lejjebb. Ám a kormány mögötti agytrösztök rendre túlszárnyalják a képzelőerőnket. Titkon reméljük, igenis van az a pont, amikor a kormánypárt valamely tagja úgy érzi, ez már neki is sok és az erkölcs többet ér a párthűségnél. Ám ez csak remény marad. Így a gyűlöletkeltésnek nincs határa, s ehhez asszisztál a hatalmon lévő politikai elit minden tagja, akár csak azzal, hogy csendben tudomásul veszi a mérhetetlen erkölcstelenségeket.
A feszültség aligha fokozható sokáig. Előfordult már a történelemben, hogy ilyen súlyos társadalmi helyzetben a katolikus egyház kötelességének érezte a közbelépést. A hitleri Németországban például az egyház volt az utolsó bástya, amely valamiféle ellensúlyt próbált képezni az elnyomó hatalommal szemben. A nácizmus elleni legkomolyabb fellépésként 1938 március 14-én a németországi templomokban felolvasták XI. Piusz Mit brennender Sorge („Égető aggodalommal”) kezdetű enciklikáját, amelyben a pápa határozottan felszólalt a faji alapú megkülönböztetés ellen.
Clemens August Graf von Galen érsek, „Münster oroszlánja”, kivételes bátorságról tanúbizonyságot téve 1941-es híres prédikációsorozatában ítélte el a Gestapo jogtiprásait és a fogyatékkal élők meggyilkolását, amit égbekiáltó cinizmussal eutanázia-programnak neveztek.
Akadtak bátor magyar főpapok is. Apor Vilmos győri püspök prédikációiban nyíltan hirdette, hogy aki gyűlöletet szít, az méltatlanná válik a keresztény névre. Márton Áron erdélyi püspök is számos alkalommal felszólalt az igazságtalanság ellen. Egy ízben így fogalmazott: „El kell oszlatni a gyűlöletet, és teljes határozottsággal vissza kell utasítani azokat a módszereket és mesterkedéseket, melyekkel azt szítani és táplálni szokták. A teremtő Isten elgondolása szerint a kis népek létjoga éppoly erős, mint a nagyoké.”
Ugyan szavai egy másik sötét korban születtek, mégis manapság, amikor Ukrajna került a propaganda célkeresztjébe, aligha lehetnének időszerűbbek. Szerencsére a mai magyar katolikus egyházban is látunk egyre kedvezőbb jeleket. Székely János, a püspöki konferencia elnöke láthatóan próbálja az egyházat távolabb tartani a politikától, több-kevesebb sikerrel, Varga László kaposvári püspök pedig fontos iránymutatást adott azzal a megfogalmazásával, amely szerint hazudni az ellenfelünkről és lejáratni a médiában súlyos bűn!
Különösen nagy szükség volna most a békés, józan hangra azoktól, akik a világ erkölcsisége felett őrködnek. És mindig vannak olyanok, akik érzik, mikor kötelességük megszólalni. Ugyanakkor ebben a gyűlölettel és félelemkeltéssel átszőtt harsogásban azt is pontosan láthatjuk, ki az, aki tényleg komolyan veszi a keresztény értékeket és ki az, aki politikai érdekből meghazudtolja Krisztus tanítását.