Pelé pácban Plymouth-ban

A The Guardian hetvenháromban azt írta: „A Santos a világ valaha volt legnagyobb muzsikusát utcazenésszé tette, és a király kalapoz bárkinek, hogy a fejfedőbe bedobjanak néhány fillért.”

A hatvanas években a The Times még így áradozott Peléről: „Őt megfékezni olyan, mint a fénysugarat elkapni egy gyufásdobozban.”

A zsúfolásig megtelt, 37 639 szurkolóval megtömött plymouth-i Home Parkban kis híján elmaradt a meccs. „Tíz perccel a kezdés előtt a brazilok közölték: nem játszanak, hacsak nem adunk nekik további két és fél ezer fontot – mondta Graham Little, az Argyle klubtitkára. – Nem volt más választásunk, engedtünk a követelésnek, mert lázadás tört volna ki a nézőtéren, ha lemondjuk a mérkőzést. A találkozó után celofán zacskókban felhalmozott ötven fontos bankjegyekkel fizettünk.”

A Plymouth pedig a szünetben 3-0-ra vezetett. Mike Dowling, Derek Rickard és Jimmy Hinch neve először járta be a világsajtót, e három labdarúgó szép sorban berámolt egy-egy gólt Cláudio kapusnak. A második félidőben Pelé – büntetőből –, majd Edu szépített, de brazil szemszögből a 3-2 sem festett jól.

Pelé vigyázott magára. Megegyezett az Argyle-ban összesen 441 mérkőzést játszó John Hore-ral, hogy az őrzésére kirendelt futballista óvatosan bánik vele. A Plymouth (napjainkban 79 éves) játékosa felidézte: „Még véletlenül sem rúgtam meg. A meccs végén odajött hozzám mezt cserélni. Felragyogtam. Azóta sokan mondták nekem, mi pénzt kaphatnék, ha eladnám a dresszt. De az nekem többet ér a dohánynál. Ellenben gyakran tűnődöm azon, Pelé vajon mit csinált az én mezemmel. Szívesen aláírtam volna, ha kéri.”

Egy évvel korábban Birminghamben sem ment minden simán. A szünetben a reflektorok egyike kialudt, mire Agustín Cejas, a Santos argentin kapusa közölte: nem folytatja a játékot. Pelé hasonló állásponton volt. A Villa Park lelátóin 54 437 néző várta, mi lesz – további hatezer drukker kinn rekedt –, majd megjavították a világítást, ám a brazilokra újabb sötét este telepedett, mert Edu megint csak szépíteni tudott Pat McMahon akció- és Ray Graydon tizenegyesgólja után.

Önéletrajzában Pelé így emlékezett a meglehetősen sűrű időszakra: „1973-ban újabb utazással teli évbe kezdtünk. Játszottunk Bahreinben, Dubajban, Katarban, Kuvaitban, Egyiptomban, Szudánban, hétmeccses turnénk volt az Egyesült Államokban, mentünk az NSZK-ba, Franciaországba, Belgiumba, Angliába.”

A Santos abban az esztendőben 80 mérkőzést vívott, 46-ot megnyert, 21-et döntetlennel, 13-at vereséggel zárt, 155 gólt szerzett (Pelé 52-t, az utána következő Euzébio 25-öt jegyzett), és 58-at kapott.

Az európai portya első állomásán mindjárt beszedett hármat. Az ellenfél a vendéglátó Nürnberg, valamint a Bayern München vegyes csapata volt. Különlegessége miatt érdemes ideírni a nyugatnémet együttes összeállítását: Maier (Bayern München, helyette Schweers, Nürnberg) – Schabacker (N, helyette Hansen, BM), Beckenbauer, Schwarzenbeck (mindkettő BM), Breitner (BM, helyette Kröner, N) – Nüssing (N), Zobel (BM, helyette Roth, BM), Slobodan Petrović, Miodrag Petrović (mindkettő N) – Uli Hoeness (BM, helyette Drexler, N), Michl (N, helyette Hoffmann, BM).

A három gólt Dieter Nüssing, Paul Breitner és Franz Roth érte el a négy 1970-es világbajnokot – Carlos Albertót, Clodoaldót, Pelét és Edut – felvonultató Santos ellen.

Másodszorra Bordeaux-ban lépett fel a brazil csapat, amely a legtöbbször a következő összeállításban szerepelt 1973-ban: Cejas – Carlos Alberto, Hermes, Vicente, Zé Carlos – Clodoaldo, Mazinho, Léo Oliveira – Euzébio, Pelé, Edu. A bordeaux-i előmeccset a Girondins öregfiúi játszották a francia színészek és újságírók közös csapatával. A futballista komédiások közé tartozott Jean-Paul Belmondo és Claude Brasseur is, aztán viszont Adilson és Pelé került főszerepbe, de hiába volt a Santos 2-0-s előnye, a mérkőzés 2-2-vel fejeződött be. Liége-ben a Standard ellen végre győzött a Santos – Edu góljával 1-0-ra –, ám Angliában nem csupán Plymouth-ban, hanem előzőleg Londonban is kikapott, mégpedig a Fulhamtől 2-1-re.

Viszont ismét megnyerte a Sao Pauló-i állami bajnokságot, ahogyan 1960 és 1973 között összesen kilencszer. Ezúttal azonban egészen különös módon győzött, mert a Santos–Portuguesa döntő 0-0-t követő tizenegyespárbaját Armando Marques játékvezető – a Santos 2-0-s előnyénél – lefújta, mivel azt hitte, a Portuguesának már csak egy rúgója maradt hátra, de kettő volt az az egy... A Morumbi stadion 116 156 nézője nem akart hinni a szemének, ám a helyszínen nem korrigáltak, majd a Sao Pauló-i szövetség utólag két bajnokot hirdetett.

Amúgy 1973 könnyű év volt a Santos számára azzal a 80 mérkőzéssel, mert 1972-ben 92 meccset vívott az együttes (56 győzelem, 17 döntetlen, 19 vereség). Akadt egy ázsiai, ausztráliai, észak-amerikai túra 17 találkozóval, Európában pedig kétszer is járt a csapat: előbb februárban-márciusban, majd április végén, május elején.

Sheffieldben (2-0) Tommy Craig, a Wednesday játékosa az utolsó tíz percben el nem mozdult Pelé mellől, hogy a lefújáskor elkérhesse a labdarúgás egyetlen háromszoros világbajnokának 10-es mezét. Nápolyban (3-2), ahol két brazil – José Altafini és Angelo Sormani – volt a pályán a Napoli csapatában, sőt 3-0 után az 1958-ban Pelével együtt vb-aranyérmes Altafini duplájával szépített az olasz együttes, azt írták a kétgólos királyról: „érkezése olyan volt, mint az űrhajósé, aki a Holdra lép”. Cagliariban (3-2) az 1970-es brazil–olasz világbajnoki döntő néhány labdarúgója találkozott, közülük Pelé és Luigi Riva egyaránt kétszer köszönt be, míg a vb-ezüstérmes, de a mexikóvárosi csúcstalálkozón nem szereplő Fabrizio Poletti öngóllal szomorította önmagát és a publikumot.

Ebben a forgatagban tényleg el lehetett felejteni, hogy olykor harmadosztályú angol csapatok is meglepték a Santost...