Napok óta tart az örömöm a hó miatt, ujjongva figyelem, ahogy megmutatja a dimenziókat, melyeket normál esetben sosem látok, hisz nincs meg bennem a térlátás képessége, leginkább kétdimenziósnak látom a horizontra vetülő hegyeket. És most itt állok, nézem ezt a bűvös hegyet, amelyet bárhonnan oly szívesen nézek. Nem is tudom, van-e még egy ilyen kedvencem. Talán a Hegyestű, akár a medence felől, akár Szemes felől nézve. Meg persze a Moncayo és a Peñas de Herrera Aragóniában, de arról egyelőre nem is álmodhatok. Telefon híján raktározom magamban a látványt. Narancsos-pirosas sávot világít meg a lemenőben lévő nap a túlpart teljes hosszában, amíg ellátok a házak meg a fák között. Egy csíkban ez a narancsos, fölötte a sötétkékes, párásabb rész.
Viszi a szél a porhót, egy-egy fuvallattal arcomba csapja. A mezei juhar alatt szaporodik az etetőből lepotyogó napraforgómag mennyisége, csak úgy feketéllik a fa tövében, egész lyukat alakított ki magának a feketerigó. Ott szemezget, és mintha a hógödör mélyén keresne és találna menedéket a szél elől.
Aztán amit este a lemenő nap odaát vont be nekem ezzel a különös rozsdafénnyel, azt most ezzel az elevenen csillogó, vöröses aranyfüsttel vetíti rá a felkelő nap a tájra. Amerre nézek, ez a csillogás ül mindenfelé a hólepte fákon. De ez a látvány sem tart sokáig, korábban kellett volna kelnem, a fölkúszó nap már elérte a felhőréteget. Oda a fényjáték, mostanra már csak a hó fehérje meg a fenyők haragoszöldje maradt a látóteremben. Csikorgó hideg téli napnak nézünk elébe.
Jó ez a szabadság, hó is esett még a meglévőhöz, fehér maradt a táj, hiába süt a nap, most egyhamar nem fog elolvadni, és jól van ez így, méghozzá nagyon is jól. Győzködnöm kell magamat, hogy akármi történjék, holnap is, holnapután is ugyanígy visszajöhetek, mehetek, amerre akarok, vagy amerre visz a lábam. És megyek is, föl, a megszokott utamon, könnyebb a hóban az emelkedőn. Csak egy harkály kopácsol a fán, csak a lépteim roppanását hallom. Kedvemre nézelődhetek, jobbról is, balról is körbevesz ez a szakadékokkal tarkított vidék. Nem tudok betelni a szemem előtt kirajzolódó domborzattal. Napok óta fürdik benne a tekintetem. Mintha a hó nélküli időkre próbálnám raktározni ezt a jól ismert, megszokott, és mégis mindig új arcát mutató tájat. Nem győzöm fényképezni az íves formákat. Hiába, nagy élmény ez a magamfajta térlátás-hiányosnak.
Hiszek az előrejelzésnek, jobb a békesség, inkább még ma lelátogatok a faluba. Az erdőben már jártam, elképesztő színeket produkált az ég, talán az utolsó nap volt, hogy maradéktalanul élvezhettük ezt a gyönyörű havas tájat, mert holnaptól mindenféle csapadékot, ónos esőt, havas esőt, havazást jósolnak. Nagyon-nagyon gyönyörű az erdő. A hó is őrzi az állagát, nem olvadt, hiába sütött néhányszor a nap, mint ma is, fagypontnál följebb sose kúszott a hőmérő higanyszála. Nagy ajándék eddig itt ez a tél nekünk, óriási a kontraszt a tiszta, fehér hó és a világ mocska között, amit végső soron mi, emberek hozunk létre magunk körül. De fejlődünk, én rendíthetetlenül állítom, amikor ilyen nagy a kontraszt, akkor van remény a változásra. Ha egyformán apátiába süllyed mindenki, akkor nehezebb elképzelni, hogy egyre többen ébrednek föl Csipkerózsika-álmukból, és döbbennek rá, kik is ők valójában.
Hát elindulok a faluba, le a Duna-partra. Semmit nem kell csinálnom odalenn, csak nézni, figyelni. Döbbenten tapasztalom, hogy az a pont, ahol végül megállok, normál vízálláskor jócskán a meder már. Állok, állok és hallgatom a ropogást. A Duna közepén gyors sodrással viszi a víz a zajló jég tábláit, a part menti sekély részen pedig hozza vissza őket a limány. Nem tudok betelni a látvánnyal. Ennyire mélyen a mederből csak akkor látnám a Naszályt, ha nyáron térdig gázolnék a vízben. Ha egyáltalán állhatnék, és nem vinne el a sodrás. Néhány vadkacsa is úszkál lejjebb, korántsem olyan népes csapatban, mint a múltkor, amikor még nem volt jég.
Nem mozdulok. Órákig elnézném ezt a látványt, hallgatnám a vízcsobogással elvegyülő surrogást, az egyre-másra felhangzó reccsenést, a jégropogást, ahogy egymásnak koccannak-csapódnak a jégtáblák. Vajon mennyi ideig kellene kemény fagynak lenni, hogy egybeálljon a jég, mint régen, amikor teljesen befagyott a Duna, cölöpöket vertek le, úgy jelölték ki az utat a szigetre? Lovas szánnal vagy szekérrel is simán átmentek rajta.
Egy magányos gácsér evez fölfelé a jégtáblák között. Mintha küldetésbe jönne, hírt hozna a lenti csapattól a föntebbinek. Nem siet, mégis látványosan halad árral szemben, miközben a szemből érkező jégtáblákat is kerülgetnie kell.
Utána kárókatonák jönnek egy csapatban. Biztos vagyok benne, hogy miattam tesznek egy kitérőt. Eddig középen repültek a Duna fölött, ahogy közelednek felém mégis a sziget ártéri fái felé tartanak, a gáton túl folytatják útjukat, és csak jóval a rév fölött térnek vissza a vízre. Mit gondolhatnak? Elég nekik a puszta látvány, hogy itt áll egy ember, márpedig abból semmi jó nem származik. Amúgy is gyéríthető állománynak minősítették a kárókatonákat, nem tudhatják, milyen szándékkal állok a parton egymagam. Szóval kikerültök. Hát kerüljetek. Egy darabig nézem-hallgatom még ezt a csodát, ritka kép ez az utóbbi években; eszembe jut, hogy Matyi szemével is ilyesmit láttattam A test mindent tud című regényemben Leányfalunál, mikor télen szikrázó napsütésben a Dunán úsznak lassan lefelé a behavazott jégtáblák, a parton is mintha millió parányi tükörben csillanna meg a napsugár, a nagy fehérségen mindenütt pici fényküllők villannak, és amikor felnéz, a napba, majd vissza a hóra, a rávetülő utókép rózsaszínes, majdnem piros korongjai egymástól mindig azonos távolságra, szabályos alakzatban táncolnak előtte a hómezőn. Teliholdnál, az év legfényesebb éjszakáján, holdpermet sziporkázik a zajló jégtáblák töredezett tükörfelszínén. És mintha csak arra várt volna, hogy elinduljak, nagy rikácsolással egy szürke gém húz el a víz fölött.
Csak a havon csillogó napfény megérne egy hosszú, hosszú fejezetet a nem készülő regényben, amely szólhatna az erdőről, a fákról, a néma barátokról, mindennapos útjaim hűséges, látszólag örökké mozdulatlan kísérőiről. De meg sem kísérelném, úgyis lehetetlen vállalkozás, még ha a legfrissebb növényneurológiai kutatási eredmények birtokában lennék is, hiszen emberibbek, vagy inkább emberségesebbek nálunk a fák. Úgyhogy csak megyek, megyek a fagyos havon, egyre nehezebb rajta a járás, egyre jobban csúsznak a kitaposott ösvények, amíg nappal olvad, éjszakára pedig ráfagy. Ahogy most visszagondolva próbálom felidézni, milyen volt az erdő, a Duna, mintha nem is ugyanazon a bolygón lettem volna, amelyen közben tőlem függetlenül közel s távol akkor is zajlottak események. Olyanok is, amelyek közvetlenül érintenek, de ott és akkor nem létezett semmi más, csak az a napsütötte, fehér táj, meg az úszó jégtáblák a Dunán.
