Nagyapám nem szerette a kommunistákat. Sok mindent veszített a háború után, és a mai fejemmel nem is értem, hogyan tudta ezt ép elmével elfogadni. A korabeli „Zsírkirály” – ez volt a beceneve –, aki annyi pénzzel járt a zsebében, hogy az utca összes házát meg tudta volna venni készpénzért, szomorúan üldögélt a vacsoraasztalnál, az ötvenes évek közepén. Apám, aki olyan falós kis gyerök volt, már a második karéj zsíros kenyeret ette meg. Nagyapám csendesen nézte a járó kis állkapcsokat, ivott még egy pohár vizet és elment lefeküdni.
Nem volt több étel otthon.
Nagyapám profilja a kupeckedés és a hentes és mészáros szakma volt a harmincas évektől az 1948-as államosításig. Lábon vette a jószágot, tehenet, ökröt, lovat , malacot és eladta egy másik piacon. Emberének megígérte, ha biztonságban, veszteség nélkül ér oda a vásárba a csorda, a legszebb üszőt megkapja. Így embere, éjjel, okosba hajtotta a gulyát, át mások zsíros legelőin és megkapta a kis üszőt. Volt nagypapának boltja is, onnan is árulta a húst.
Okos ember lehetett nagyapám, olyan talpraesett, a helyzetet furfangosan kihasználó tehetséges ember. Adott és vett, cserélt és alkudott, 16 éves korától! Hatalmas baráti kör vette körül. Versenylovak, versenyautó, Jávor Pál fizimiska.
Nagymamámon aranyláncok, üvegház, benne egzotikus kis beszélő zöld papagáj. Harley-Davidson motor, cselédek, emberek, udvarosok, nevelők, magántanárok, csokoládé a háború közben, gyémánt, brill, kapcsolatok.
Szeretem hallgatni a történeteket. Egész emberi életem meghatározó élménye, hogy valahol mesélnek nekem, és én hallgatom és fejben jegyzetelek. Hihették az akkoriak, a kis fekete hajú gyerek, csak bambul, de én élesen figyeltem és tanultam. Figyeltem a fa tetejéről, családi ebédeknél, autóban, szüretnél, kanapén, verandán, piacon, séta közben. Mindig mesélték az öregek, ugyanazon történeteket, egy picit más nézőpontból, ki hogyan látta?! Újra és újra, és miután százszor meghallgattam ezeket, van egy platóni verzióm, a barlang faláról. Egy féligazságom, egy benyomásom, emlékmásom, de mégis, valahol fosszíliája a mi csapatunknak, magyarázata félelmeimnek, erősségeimnek és reflexeimnek.
Milyen lehet a tehetségből lezuhanni a hülyékhez? Milyen lehet beleesni a sárba és kényszerítve lenni, hogy a lesajnált senkik, tehetségtelen törleszkedők, buta potentátok, percemberek, félműveltek, haszonlesők hiénakórusa röhögjön rajtunk?!
Mikor a kommunisták, végül is pár tollvonással, kirúgták sok százezernyi keményen dolgozó alól a hokedlit, lehet milliók alól is, nagyapám mindent bukott. Bukta a boltot, ahol az addigi segédje lett a főnöke és ő az alkalmazott, a vagyont, aranyat, földet, járműveket, jószágokat. Egy zsidó barátjuk adta el titokban 5 százalékos áron az aranyat a kommunista vezetők feleségeinek, amiből vették az ominózus zsíros kenyereket.
A legrettenetesebb lehetett, hogy bukta a barátokat is. Bukta a testvéreit, akiknek kétszer fizette ki az örökséget, mégis elfordultak az utcán, gyermekeiknek megtiltották, hogy apámékkal beszéljenek. Bukta a barátokat, akik nem keresték már a társaságát. A korabeli zsúrok helyszínén, a nagypolgári ház nappalijában, úgy állt a zongora az üres bárszekrény mellett, mint csupasz karácsonyfa-torzó februárban a szemetes mögött. Egy barátja maradt, aki negligálta a figyelmeztetéseket, Feri bácsi, és egy korabeli embere, egy árva fiú, aki édesapjaként tekintett Béla bácsira, ő volt a Nyulas Jancsi. Ennyi ember maradt.
A városban, a hangosbeszélőn hatalmas bádoghangszórókon a nevét olvasták fel, harsogó hangon, a nép ellenségnek kikiáltva őt, és neki itt kellett minden nap mennie a munkába, a boltba, ahol minden vásárló látta a történetét, szégyenét és bukását. Azt hiszem, én nem bírtam volna ki. Sátoraljaújhelyen, ahol mindenki ismer mindenkit. A város, ahol megállt az idő.
Nekem a legnagyobb problémám ezzel a skót úttal, hogy nagyon sokszor olyan emberekkel kellett, kell lennem munka okán, akivel normálisan egy percet sem töltöttem volna el egy füzetlapon. A magyar neonáci, akivel 2 évig lógtam a tetőn, hallgattam az idióta rasszista zenéit, néztem a piálását, mert kettő órakor megjött a vodka gyors, négykor a cider, mert első a pontosság.
A másik zsidózó magyar, a harmadik aki utasítgatott és csúnyán beszélt velem, a negyedik valami basic skót arc, s nekem fájt a bárdolatlanság, allergiás lettem tőlük, de tűrnöm kellett, mert a munka, ami jutott nekem , na annak ők a széria tartozékai voltak. És a gyerekeknek kenyeret kellett tennem az asztalra.
