Nincsenek csodák – Optimizmusról és gumicsontokról Krusovszky Dénessel

Emberek emlékeit szívja le a mesterséges intelligencia segítségével a Mnémoszüné klinika című elbeszélésben a főszereplő. Ha valóban megtehetné, hogy valós emberek valós emlékeit tudná átélni, vállalkozna hasonlóra, vagy kielégíti az írói fantázia?

Én nagyon félnék attól, hogy valaki más emlékeit átvegyem. Inkább a klinika azon páciensei közé tartoznék, akik leadni szeretnének a sajátjukból. (nevet) Egyébként az a fajta közösségi kommunikáció, amiben mostanában élünk a tartalommegosztásokkal, picit olyan, mint ez a klinika. Sokszor az az érzésem, túl sok mindent látok mások életéből, és ez inkább szorongással tölt el. Talán nem lenne szükségünk arra, hogy ennyire közelről lássuk egymást. Ráadásul ettől a magányérzetünk sem szűnik. Ironikus módon pont azon nem segít, amin segítenie kéne, sok dolgon meg kifejezetten ront. Minthogy sokszor rá is keresünk a másikra, nehéz tabula rasával indulni. Már előre tudom, mi a másik politikai nézőpontja, mit gondol erről vagy arról, mi a viszonya a háziállatokhoz meg a melegfelvonulásokhoz. Mindez épp az előítéleteknek ad egyfajta táptalajt. Hamarabb berakom egy skatulyába, mielőtt még valóban megismerném. És ezektől a skatulyáktól azután nagyon nehéz megszabadulni. Megnehezíti az egymáshoz való odafordulást és a nyitottságot a másikra. Mintha húsz évvel ezelőtt, amikor egyetemista voltam, minden ismerősömre ráállítottam volna egy magánnyomozót, hogy derítsen ki róluk dolgokat. Pszichésen is megterhelő ennyi információt kezelni – rengeteg energiát elvesz, és nagyon sok a felesleges tartalom, amit ezzel fogyasztunk.

Ha már túlterhelődés, a tíz elbeszélést tartalmazó kötetben az egyik kulcsmotívum az emlékezéshez való viszony. Muszáj felejteni az életben maradáshoz – írja az egyik novellában. Ám maga a történetmesélés épp ez ellen dolgozik, nem?

Nietzsche A történelem hasznáról és káráról című művében beszél arról, hogy az az ember, aki nem tud felejteni, életképtelenné válik. Csak hát közben az emlékeinkhez mégis nagyon ragaszkodunk. Biológiailag jól van ez megoldva tulajdonképpen, ám mára már rengeteg technikai eszköz áll rendelkezésre, hogy ez a felejtés ne következhessen be. Van is az a szlogen, hogy az internet nem felejt. Sokkal több fénykép van – más lett a viszony az emlékekhez és a személyes múlthoz. Végtelen fotóhalmozásban és -megosztásban vagyunk. Ez is egy ironikus paradox helyzet: látjuk, hogy nem jó, mégis csináljuk önként és dalolva. Egyfelől túlteljesítünk az emlékhalmozásban, másfelől meg a természetes memóriánk önkéntelenül fokozatosan gyengül azzal, hogy nincs rá szükség, mert a digitális memória kiváltja. Ma már ott van a lexikális tudáshalmaz és az emlékhalmaz a zsebünkben. Alig kell megjegyezni valamit, így hát nem is jegyezzük meg. Ezzel együtt sokszor nem is vagyunk már benne a helyzetekben, csak a rögzítésben. Amikor LeBron James megdöntötte az NBA pontrekordját, készült róla egy híres felvétel, amin az látszik a háttérben, hogy a lelátón szinte senki sem nézte, senki sem látta ezt a pillanatot, mert mindenki a telefonját kézben tartva épp rögzíteni igyekezett azt. Tragikomikus helyzet, annyira a sajátjukként akarták megosztani, hogy ezzel tulajdonképpen le is maradtak róla. Eredetiségmánia tombol egyfelől, másfelől a kényszeres rögzítés épp az eredetiséget oltja ki.

Mi jelentené az autentikusságot?

Valószínűleg azok a pillanatok, amelyek ilyen módon megoszthatatlanok. Az irodalomnak az a nagy lehetősége, hogy ilyen megoszthatatlan pillanatokat tud megfogalmazni, és ezáltal egy másfajta kommunikációs ajánlatot tud tenni az olvasók felé. Azt látom, hogy a digitalizált világban sok művészeti ág van válságban, de talán az irodalom az, aminek még mindig van valami zsigeri válasza minderre, illetve mindezzel szemben. Történetmesélése, mondatszerkesztése, az egész logikája annyira eltér a közösségi oldalakon folyó diskurzustól, hogy éppen ez a másság ad esélyt rá, hogy ne lehessen kiváltani semmivel. Ez optimizmusra ad okot, már ami az irodalmat illeti.

Mostani novelláskötete viszont mintha pesszimistább lenne, sötétebb tónusú, mint az eddigiek. Az életstratégiákat, megküzdési dilemmáikat mintha már elengedték volna a hősök, és már csak sodródnának. Mintha megadták volna magukat saját lecsúszásuknak, kudarcuknak. Életkori sajátosság ez a tónusváltás, vagy környezeti ártalom?

A sodródástapasztalat nagyon általános élmény mostanában, azt hiszem, a mai ember számára szinte átláthatatlan, hogy mi az ő saját akarata, illetve mi a virtuális közösségek, és mi a külső hatalmak által rákényszerített döntés. Egyszerre fetisizáljuk az úgynevezett önmegvalósítást, miközben sokszor teljesen hiányzik belőlünk a saját akaratunk szerinti cselekvőképesség. Az összekapcsolódó külső krízisek pedig nemcsak megterhelők a pszichére, de a belső válságot is felfokozzák. Azt látom, folyamatosan túl vannak terhelve az emberek, de elsősorban önmagukat terhelik túl. Csakhogy ez a felismerés, ha egyáltalán eljutunk idáig, korántsem biztos, hogy megvilágosodással jár, hiszen nem igazán van elérhető alternatíva.
Nyilván az is számít, hogy nem húszéves vagyok már, hanem negyven múltam, és ahogy fogy az idő, hirtelen nagyobb tétje lesz a dolgoknak. A novellákkal kapcsolatban ugyanakkor azt is gondolom, hogy van azért bennük humor is, vagy legalábbis irónia. Az első novelláskötetet, aztán a regényt a 2010-es években írtam, ami már akkor sem volt hurráoptimista időszak, de a 2020-as évekhez képest még mindig némiképp reménytelibb volt. Van egyfajta negatív spirál, amiben ma a társadalom van, ehhez kellene folyamatosan nyelvet találni. Nemrég olvastam, hogy az öngyilkosságok száma Magyarországon kezdi megközelíteni a 80-as évek statisztikáját. Konkrétan minden ötödik órában öngyilkos lesz valaki. Ettől függetlenül, mindent összevetve, én alapvetően egy optimista embernek hiszem magam, így azt gondolom, lesz ebből is kiút. Persze könnyen lehet, hogy tévedek. Most ráadásul afféle csodavárásban van mindenki, de attól tartok, ha a legoptimistább forgatókönyv szerint is történnek majd a dolgok, és változik politikailag valami, rájövünk, hogy csodák azért nincsenek. Ez az ország ugyanaz az ország lesz a következő napon is. Mindazonáltal nagyon szurkolok, hogy valami történjen végre.

A generációk közötti ellentét is megjelenik a novellákban: a húszasokban nincs irgalom a negyvenesek iránt, a negyvenesekben meg egyfajta otthonos utálat van a fiatalokkal szemben. Három évvel ezelőtt még pozitívan nyilatkozott a fiatalokról, azt mondta, ők sokkal kritikusabbak, sokkal kevésbé manipulálhatók, és jobban kiállnak magukért. Jelenleg ez a pozitív optimista szemlélet vagy az otthonos utálat az erősebb önben?

Végül is szükségszerű, hogy a mindenkori húszasok mindig gyanakodva figyeljék a mindenkori negyveneseket, és viszont. Épp ezért nem értem, hogyan lehet ezt mindig újra és újra komolyan végigcsinálni, nulla reflexióval arra, ami velünk is éppúgy megtörtént. Az én generációmban is sokszor nagyon éles a kritikus hang és az értetlenség a fiatalabbakkal szemben, mint ahogy ez fordítva is éppígy van. Mindez egyfajta előre elkészített skatulyaként jelenik meg, és elég jól is működik. Nekem azzal van dolgom talán, hogy egyfelől ezt lebontsam, másfelől, ami meg igaz belőle, azt megpróbáljam kimozgatni a közhelyességből. A politika egyébként erre is jó lakmuszpapír. A pártok támogatottságánál is most mintha a generációs szólam lenne az erősebb. A miniszterelnök azt mondta: kedves nagyszülők, beszélgessetek el az unokáitokkal. A másik oldal meg: légy szíves, világosítsátok fel az idősebb rokonaitokat, honnan tájékozódnak, és mi az az MI-vel készített videó.

Nemrég nyilatkozta, mennyire nem jó, hogy minden rögtön politikai kontextusba kerül. Ugyanakkor majdnem mindig közéleti témákra terelődik mondandója, és sokszor kiáll közéleti véleményével. Íróként, értelmiségiként feladat is, hogy ilyen kontextusba tegye a dolgokat, és felszólaljon, nem?

Egyfelől muszáj; akkor viselkedünk felelős polgárként, ha ezekben a társadalmi kérdésekben megpróbáljuk artikuláltan kifejezni a véleményünket, vitaképesen fellépni, egyáltalán véleményt kialakítani a dolgokról. Másfelől nehéz, ha folyamatosan erre csúszik rá az összes beszélgetésünk, bármilyen témáról van is szó. Amíg Nyugaton inkább ideológiai kérdéseken veszekednek, addig nálunk a pártpolitikai vita vált erőssé, és néha az az érzésem, ez megöli a beszélgetéseinket, mert folyton ugyanazokhoz a gumicsontokhoz térünk vissza, és mindent pártpolitikára fordítunk le. Lehetnénk ennél tágabb látókörűek. Mind Krasznahorkai Nobel-díjánál, mind Tarr Béla halálakor rögtön elkezdődött egy fals diskurzus valami vulgárpolitikai mederben, miközben az életművekről meg lényegében alig esett szó. Ez már problematikus szint, hiszen valahol perverz, hogy mindent felülír a pártpolitikai perspektíva. Jó volna ezen változtatni, miközben megmaradni nem apolitikusnak. A túlpolitizáltságra ne az apolitikusság legyen a válasz. Én hajlamos vagyok politizálni, de azt érzem, egy bizonyos ponton túl ez sem termékeny meder már, hiszen léteznek más megközelítésmódok is. Vagy legalábbis lehet más minőségben is beszélni ezekről. Megint a nyelv a nagy kérdés természetesen. Ha a pártok által gerjesztett nyelven próbálunk politikáról beszélni, akkor kudarcot fogunk vallani, mert az egy propagandanyelvezet. Ettől a nyelvtől előbb el kell távolodnunk ahhoz, hogy valójában mondani tudjunk bármit is.

Ebben a szemléletváltásban segített, hogy egy éve a családjával Japánba költözött, így Oszakában élve térben is eltávolodott az itteni dagonyától?

Szerintem igen, abban mindenképp, hogy hamarabb be tudom azonosítani ezeket a helyzeteket, jobban zavar, ha tetten érem magamon, amikor én is ezt a vulgáris diskurzust kezdem pörgetni. Erősebb az igény bennem, hogy ref­lektáltabb legyek. Közben persze látom azt is, hogy a régi berögződésektől nehéz szabadulni, pláne, amikor magyarokkal találkozom. Nemrégiben is rögtön Szijjártó Péter küldöttségére terelődött a szó egy étteremben, Budapesttől tízezer kilométerre, ahelyett, hogy csak úgy jól éreztük volna magunkat. Ez valahol nagyon magyar. Talán ennek az egésznek a felismerése most már egy kicsit jobban megy.

+1 KÉRDÉS
A kötetborítón az egyik novellában szereplő kutya szerepel, aki lelécelt a gazdájától. A maradást felváltotta a lelépés. A kicsekkolás tudatos döntés eredménye, vagy ez is csak sodródás, mert már csak ez maradt?

Manapság hajlamosabbak vagyunk átmenetek helyett végletekben gondolkodni: passzivitás és menekülés, tűrés és totális elfordulás között nincsenek fokozatok. És amennyire polarizált a társadalom politikai értelemben, úgy az emberek életstratégiája is egyre polarizáltabb lesz. A novellák efféle helyzeteket igyekeznek körüljárni. Japánban nem jellemző a politikai polarizáció, de van megosztottság más szinteken. Alapvető a közösségben való gondolkodás, viszont ennek is lehetnek negatív kísérő jelenségei. Az egyik ilyen, hogy ha valaki a közösségi értékskálán belül leértékelődik, vagy legalábbis azt gondolja magáról, akkor arra gyakran nagyon szélsőséges választ ad az illető. Ilyen például a hikikomori. Ha úgy érzik bizonyos emberek, hogy a társadalmi elvárásoknak nem felelnek meg, inkább bezárkóznak, ki sem mozdulnak. Ez nem egy hippi elvonulás, nem ellenkultúra, nem önmegvalósításként vagy társadalomkritikaként választják ezt a külön utat, hanem elsősorban szégyenből. Például, ha valaki nem talál munkát vagy nem veszik fel az egyetemre, tanulási nehézségei vannak – akkor inkább akár élete végéig is elbújik, hogy ne derüljön ki. Száműzi magát, nem harcol vagy kér segítséget. És a család is sokszor támogatja mindezt, mert számukra is szégyen, hogy ilyen helyzetbe kerültek. Ez egy kórkép, ami immár másfél millió embert érint Japánban, és nem véletlen, hogy Európában is bekerült a szaknyelvben, mert már van nyugati verziója.