színház;ismerkedés;novella;

Kátai Letti: Forgószínpad

Klára csak Misának nevezi magában. Mikor észreveszi a fütyörésző utcaseprőt a téren, megkönnyebbül. A férfi jókedve irigylésre méltó. Motyog, dúdol, röhögcsél, persze nem érteni belőle egy kukkot sem, de nem is ez a lényeg. Az utca embere valahonnan mindig bátorságot szerez. Mer hangot adni. Ő meg csak játssza mindenhol a csendestársat.
Hirtelen feleszmél a gondolataiból. A bérletére várakozik, de épp lefagyott a rendszer.
A sorban mögötte álló vásárló műkörmei ritmikusan kocogtatják a jegypénztár melletti falat. Mikor már nem bírja cérnával, élesen hátrapillant. A vékonyra tetovált szemöldökű nő ekkor leereszti a kezét, nem szól be, úgy tűnik, szemből nem annyira harcias. Klára csalódott, szeretett volna visszaszólni. Olyan ritkán nyílik rá alkalom, hogy kiereszthesse a hangját. Na mindegy, felnyalábolja a táskáját, megköszöni a bérletet, és indul a metróba. Előtte egy magas férfi éppen aprót ad a kuka mellett kuporgó hajléktalan nőnek, és kedvesen köszönti: – Az isten áldja meg!
Mire a nő elképedve utánakiált: – Magát áldja meg, köszönöm!
A hajléktalan vidáman nevetgél, de nem ő érdekli Klárát, hanem a férfi. Utánasuhan, mint egy szellem. De az gyorsan halad, sapkában van, csak széles hátát látni.
Ideje álmodozni. Az ízes bariton rögtön Klára elé festi a férfi arcát. Sőt, egész jellemrajzát. Jóképű, intelligens, humoros, egyedülálló vagy legalább elvált. A kávét tej nélkül issza, egy kockacukorral. Olvasta a Száz év magányt, és szereti a macskákat. Amikor elébe vág egy rolleres kamasz, elmosolyodik, miközben észrevesz egy gesztenyét a járdán, és zsebre teszi.
A férfi hirtelen hátrapillant, s Klára villámgyorsan kapja el a tekintetét. Talán nem akar csalódni, ha mégsem olyan jóvágású. Nem tej nélkül issza a presszót, és nem lapul a zsebében egy gesztenye sem.

Zé csüggedten nyomkodja a forgószínpad gombjait. Valami meghibásodott, pont ma, a jubileumi előadás előtt, agyrém. Jön az igazgató:
– Zolikám, mi lesz, egy óra múlva előadás?! – Zé a copfját tekergeti, mint a mélázó bakfisok: – Dolgoznak lenn a szerelők, de nem sok esélyt adok, két éve ilyenkor elindítottuk, aztán a darab közben állt le minden. – Az igazgató bosszúsan megszívja az orrát: – Ha negyedóra múlva sem indul, lemondjuk. A Nyomorultakat nem lehet forgószínpad nélkül játszani.

Klára éppen Panna Bellát, a koloratúrszopránt öltözteti, a csipkéket a nyakrésznél meg kell tűzni, nem minőségi az anyag. Ekkor megszólal a hangosbemondó: – Tisztelt társulat, dolgozók! A mai előadás technikai okok miatt elmarad, a nézőket majd értesítjük a jegypénztáraknál.
Panna Bella fanyalog, órákig volt a sminkben, letépi magáról a ruhát, amit Klára gondosan illesztgetett. Hát ennyi. Az öltöztetőnő elpakol, összeszedi a dolgait, és indul lefelé a lépcsőn.
A kijáratnál egy férfi előreengedi, Zé az: – Tessék csak, hölgyem, nem sietek – szól a színpadi ügyelő meleg hangja. Klárában megfagy a vér. Megfagy, mielőtt felforrna. Ez nem lehet igaz, olyan hihetetlen bariton, mint… sosem hallotta még Méra Zoltán hangját testközelből, mindig csak a hangosban. De az mennyire más.
Klára Zé után halad. Te jó ég, mit csinál? Talán le kellene fordulnia a sarkon, és körbekerülni az épületet. De nem tud parancsolni a lábának. Az aluljáró előtt Zé megáll, rágyújt. Klára megtorpan. Misa jön felfelé seprűvel, csikkszedő lapáttal a kezében. Zé cigarettával kínálja, mire az vigyorogva húz ki egy szálat, szalutál, s dudorászva slattyog tovább. Az ügyelő Klára felé fordul, s cinkosan megjegyzi: – Az igazi előadást idelenn játsszák, nem? Nyomorultak. Kicsit mind azok vagyunk – ahogy kifújja a habfehér füstöt, a távolodó utcaseprő alakja meseszerűvé válik.
Hogyan múlik számára az idő? Talán meg is tudja állítani. Egy biztos, tökéletesen mindegy neki, mit gondolnak róla mások.
Klára úgy sejti, talán gazdag volt valaha, de rájött, hogy az ember szabadként sokkal boldogabb. Zé azt gondolja, semmit nem tudunk a másikról, és néha így a legjobb.

Sebes Lotti újságíró Mélyerdőn, melyet ugyan a térképen sehol nem találunk, de mégis valahol a jelen vidéki Magyarországán kell keresnünk. A fiatal nő a helyi újság szerkesztőségében dolgozik, s napi tapasztalata a vélemények központi szabályozása, a hatalom nyomása, a lapot olvasók és a munkaadója elvárásainak ellentéte, az öncenzúra, a kishitűség és a nagyravágyóság paradoxonjai. Amikor a sarkára áll, és oknyomozni kezd a három ember halálát és tucatnyi lakos sérülését okozó szerencsétlenség felelősei után, szinte mindenki elfordul tőle, magára marad az igazságával. Kakuk Móni kisregénye magánkiadásban jelenik meg március végén.