Kakuk Móni: Szó sem lehet róla (Részlet a kisregényből)

Azt hittem, zsongásra érkezem meg, és mindenki a történtekről beszél majd reggeltől kezdve a szerkesztőségben. De üres és hangtalan a porta, ahogy belépek.
A lámpák lekapcsolva. A takarítónő a tévés irodából kiabál, hogy nála van minden kulcs, nincs még bent senki rajtam kívül, én vagyok az első.
Odasietek, és közben észreveszem, hogy kiszakadt a harisnyám. Lejjebb ráncigálom a szoknyám.
Egy órával hamarabb jöttem, mint kellett volna. Hogy néztem így félre az időt? Nem számít. A kialvatlanság a halántékomban lüktet.
A mozdulataim, minden lépésem fölöslegesnek tűnik. Legszívesebben elhalványodnék, áttetszővé válnék, mint a szitakötő szárnya.
A közeli pékségbe surranok rendszerint ilyenkor, egy kávéért és egy croissant-ért. De ma ezt kihagyom, várom a többieket, hátha válaszokat kapok, vagy adnak valamiféle megnyugvást.
Valószínűleg hiábavaló remények ezek. Izzik a hideg LED-lámpa a szocreál búrában, villan olykor, mintha ingadozna az áram.
Matló Klárika lép be nemsokára az irodába, megviselt arccal, egy sötétszürke blézerben, ami öregíti a vonásait. Motyogva köszön, és az asztalára teszi a péksüteményt. Ő nem hagyta ki a szokásos reggeli köröket.
Majd sorban érkeznek a többiek, alig beszélnek. Mintha korábban, valahol máshol, máskor mindent alaposan kiveséztek volna nélkülem.
Nem kezdenek bele sorolni, taglalni, hogy mi történt, így én sem ecsetelek semmit, várakozom.
Klárika halkan megkéri Nagy Karcsit, a karbantartót, tegyék ki a fekete zászlót, mert minden városi intézménynek ki kell helyezni, üzent polgármester asszony. Először nem találják, majd meglesz, de még tanácsos kivasalni, telnek az üres órák, míg végre az erkélyen lobog. Kerülöm a látványát.
Mire bejutnék Klárikához megbeszélni, kivel találkozhatok ezzel kapcsolatban, mi lehet benne az újságban, telefonálnak neki, hogy menjen be azonnal rendkívüli vezetői értekezletre a hivatalba. Délutánig nem ér vissza.
A városban az országos tévék riporterei sétálnak, és faggatják a mélyerdőieket. De a megfelelő kérdéséket senki nem teszi fel. Nem kutatják az okait a történteknek, csupán a katasztrófa érintettjeiről és áldozatairól vázolnak fel egy nem túl árnyalt képet a nézők és olvasók számára.
A polgármesteri kabinetfőnök telefonál, hogy lesz egy közvetlen üzenet Nemes Katalin polgármestertől és Bezerédi Vilmos alpolgármestertől a lakosok számára a Mélyerdő Krónika következő számában.
Ezenkívül lesz egy köszönetnyilvánítás a város és a környező települések tűzoltósága, rendőrsége, mentőállomása és az önkéntes lakosok felé.
Továbbá külön kiemelendő a magyar kormány rendkívüli gyors anyagi támogatása, amelyet szintén meg kell köszönni az újság hasábjain keresztül, és amely már megérkezett az önkormányzat egyik, erre a célra nyitott alszámlájára.
Az összegből az elhunytak temetési költségeihez is hozzájárulnak, amennyiben ezt az érintett családok megigénylik a megfelelő ablakon keresztül, ügyfélfogadási időben, a megadott határidőig.
Délután ismét telefonálnak, ezúttal Bezerédi Vilmos az, miszerint a vízszolgáltató cég a továbbiakban biztosítja a megfelelő ivóvízellátást az adott városrészen, részt vesz a károk mihamarabbi helyrehozatalában, és elhatárolódik minden olyan feltételezéstől, hogy a történtekért az ő műszaki felelősségük felmerülhet.
A katasztrófavédelem kihangsúlyozza, a vizsgálat teljes lebonyolításának befejezéséig nem közölhetnek információkat. A jogszabályi vonatkozásokat felsorolva kijelentik, bizonytalan időre felfüggesztenek minden ezzel kapcsolatos sajtótájékoztatót az érdemi információk rendelkezésre állásáig.
Mélyen sóhajtok, ahogy lezongorázom a fölösleges köröket, a semmitmondó nyilatkozatok betördelését.
Bornay Márta egyelőre hallgat. Ötpercenként követem a közösségi oldalát. Csak egy fekete rózsa és egy részvétet kifejező irodalmi idézet jelent meg ezzel kapcsolatban erről, a hozzászólások letiltásának bekapcsolásával.
Az író nem jelentkezik reggel óta. Többször a kezembe veszem a telefont, hogy írjak neki, de mindent kitörlök.
A szüleim már háromszor hívtak ma, de egyszer sem vettem fel. Majd később küldök nekik egy üzenetet.
Klárika visszatér a vezetői értekezletről, ami, mint kiderült, zárt, rendkívüli testületi ülésbe torkollott. Egyperces néma felállással és gyertyagyújtással emlékeztek az elhunytakról a képviselő-testület tagjai, az intézményvezetők, az osztályvezetők.
Utána megvitatták a legsürgősebb teendőket, meséli Klárika. A műszaki osztályról a napokban csak aludni járnak majd haza a munkatársak.
– Este kitesz egy posztot képviselő asszony, nyolckor, mindenki ossza meg a felületén. Az újság oldalán és a tévé oldalán egyszerre jelenjen meg, beágyazottan. E-mailben küldi ki az anyagot, Péter, nektek. Lotti, ne fogalmazz hozzá semmit. Csak menjen körítés nélkül.
Bólogatok, és felállok, hogy megnézzem, megérkezett-e az anyag. Villog az értesítés az új levélről. Felveszem a fejhallgatót, hogy mindenkit megelőzve, egyedül megnézhessem.
– Tisztelt Polgártársaim! Kedves Mélyerdőiek! A megrendülés szavaival szólok most. Döbbenetes eseményeknek lehettünk tanúi a tegnapi napon. A Budai Nagy Antal úton, a kereszteződésben eddig tisztázatlan okok miatt egy kétméteres szakasz beszakadt, az ott piros lámpánál várakozó két autó és teherautó balesetét okozva ezzel. A közlekedési lámpák kidőltek, a szomszédos épületek megrogytak. Három honfitársunk, akik az autóban utaztak, életüket vesztették. Emléküket soha nem feledjük. Ránk hagyott értékes életútjuk mindig fáklyaként világít majd előttünk. Kezdeményezem, hogy a károk helyreállítását követően készüljön a részükre egy emléktábla, amelynek segítségével az utókor is megőrizheti nevüket, és visszaemlékezhet a tragikus napokra, amelyeket mi, mélyerdőiek átéltünk.
A sérültek részére mihamarabbi gyógyulást kívánok. Az októberi képviselői tiszteletdíjam az ő részükre ajánlom fel teljes egészében.
Megtörtünk, de hiszem, hogy a közös feldolgozás után együtt erősebbek lehetünk.
Köszönöm ezúton a magyar kormány rendkívül gyors segítségét. Kiderült ennek a sajnálatos esetnek a kapcsán, hogy a kormány teljes mellszélességgel támogat mindenkit, ha szükség van rá, és a bajba jutott település lakosai mellé áll késedelem nélkül.
Köszönöm a mentésben részt vevők áldozatos és emberfeletti munkáját. Nélkülük még több áldozatért kellene a mai napon gyertyát gyújtanunk. Hála kitartásukért és harcukért.
Nem utolsósorban az elhunytak családjai részére szeretném őszinte részvétem kifejezni. Fekete napok ezek, a gyász sötét órái. Mindenkinek lelki megnyugvást és erőt kívánok ezekben a tragikus napokban. Lobognak a fekete zászlók Mélyerdő utcáin, és együttérzünk mindannyian az áldozatok szeretteivel. Bármilyen kérés esetén keressenek bizalommal úgy engem, mint a kollégáimat.
Ugyanakkor nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy az ellenzék ebből a rettenetes eseményből is hasznot kíván húzni. Ne dőljön be senki az interneten keringő hamis összeesküvés-elméleteknek! Még a vizsgálat lezárta előtt kijelenthetem, hogy az eseményt valószínűleg az aszály okozta rendkívüli hőmérséklet-ingadozás váltotta ki egy olyan vezetékcsomó esetében, amely valóban 60 éve készült, de amelyből több nincs már Mélyerdő városában. De még egyszer mondom, nem műszaki, hanem a rendkívüli időjárás okozta károsodás miatt történt feltehetően a tragédia. Nem fog megismétlődni. Tehát nem tudunk semmi olyan információról, amely azt támasztaná alá, hogy a városban található vízvezeték-hálózat és szennyvízhálózat állapota hasonló aggodalomra adna okot.
Kérem, megbízható információs helyekről tájékozódjanak, úgy, mint a Mélyerdő Városi Televízió vagy épp a Mélyerdő Krónika városi újság. Köszönöm, hogy meghallgattak.
A videóablak bezárul, és nem tudom, hogy dühös legyek, vagy csalódott. Semmi meglepő nem volt ebben a nyilvános üzenetben, így megy ez sok éve, akár én magam is ugyanígy diktáltam volna neki előzetesen, mit kell elmondani, mit szeretnének az emberek hallani. Legalábbis azok, akik mohón a lejátszás gombra kattintanak az ő oldalán.
Látszódott egyáltalán bármilyen szemvillanásában a hazugság? Lehetett közben gyomorgörcse? Kiment a kamerafelvétel után a mosdóba hányni?
Vagy már kiégve, tompán tudomást sem vett az egészről?
Eszébe jutottak az áldozatok egyszer is? Beugrott neki egy pillanatra az, amikor nekem megemlítette ezt több hónappal ezelőtt?
Nem tudom, hogy akarok-e találkozni mostanában Márki Vendellel.
Ő folyton emlékeztet arra, hogy hibát követek el azzal, hogy asszisztálok ehhez az egészhez. Ahol nem számít egyáltalán, ki mihez ért, mihez van iskolai végzettsége vagy épp releváns tapasztalata. Csak az a szempont egy pozíció betöltése esetén, ki hűséges a kormánypárthoz. Vagy épp melyik párttagnak a családtagja. Semmi más nem lényeges. Esetleg jó pont lehet a befolyásolhatóság. Az irányíthatóság.
Összegyűröm az előttem lévő jegyzeteket. Mindjárt itt a munkaidő vége.
Zaklatottan sétálok el a mosdóig, lényegtelen szóváltásokba keveredem útközben, majd hazasétálok.
Nem vagyok előrébb semmivel.
Szinte mindenki a saját gondolataiba burkolózott ma a szerkesztőségben. Klárika már első nap azt sugallta, hogy nem kell semmit feltárni, kutatni, megírni. Nem a mi dolgunk.
Mintha félt volna a szemembe nézni ma emiatt. Került engem, és bizonyára holnap is így tesz majd.
Olyan feszültség feszít a lakásomba érve, hogy leülni sem tudok. Körbe-körbe sétálok, felidézem a májusi interjút, pörgetem magamban az ott elhangzott szavakat.
A kezemben a telefon, és egy hirtelen ötlettől vezérelve tárcsázom a képviselő asszony számát, majd mégis leteszem.