A dublini születésű, kortárs Marina Carr művében ez ugyan ír vidék, de nem nehéz hasonlatosságot felfedezni azzal, amit Ady A magyar ugaron című versében leírt: „Csönd van. A dudva, a muhar / A gaz lehúz, altat, befed...” A kietlenség, aminek amúgy megvan a maga szépsége, misztikája, titka, hideg páraként reménytelenséget lehel ki magából. Elfojtja a nekibuzdulásokat, elsüllyednek a mocsárban, „elpárolognak” a ködben, marad a cselekvésképtelenség, az állóvíz, és maradnak a kielégítetlen vágyak, be nem teljesülő álmok, amelyek halmozódása előbb-utóbb szinte biztosan robbanáshoz, megjósolhatóan tragédiához vezet.
A Macskalápon hasonlít a görög végzetdrámákhoz. Modern kori Médeia történet, melyben az elhagyott asszony megcsalása miatti kétségbeesésében, bosszúszomjas tébolyában a saját gyereke ellen fordul. Az előadás elején a főszereplőt, Hester Swane-t játszó Martinovics Dorina hatalmas döglött fekete hattyút vonszol végig a színen. Olyanra tervezték, mintha valaha tényleg élt volna. A nevén szólítja. Itt mindenki ismer mindenkit és mindent. El akarja temetni. Ez a lelkét kilehelt szerencsétlen pára a vészmadár, sőt halálmadár. Kimúlása, hangsúlyos jelenléte balsejtelmű. Borzongást, rossz érzetet kelt.
A Centrál Színháztól komoly vállalás, hogy ezt a fájdalmas, felsebzett lelkű emberekről szóló darabot a nagyszínpadon merte bemutatni, könnyedebb, derűsebb produkciók társaságában. A Nemzeti Színházban, huszonegy évvel ezelőtt sem a nagy-, hanem a Gobbi Hilda Színpadon mutatták be, Radoslav Milenković rendezésében, és arattak vele méltán kiugró sikert.
Martinovics olyan elkeseredéssel, megtört ábrázattal húzza-vonszolja a kimúlt állatot, vagy éppen szorítja görcsösen magához, ami előrevetíti, hogy még komoly megpróbáltatásokra számíthatunk. Látszik rajta a szeretetéhség, az annak ellenére való magány, hogy gyermeke van, aki meg is jelenik a színen. Őt is görcsösen öleli. Odaadással, szeretettel. Mégis lerí róla a pokoli hiány, hogy nem bírja elviselni, hogy elhagyják, megcsalják, szerelme épp mással készül házasodni. Mind különcebbé, tüskésebbé, bántóbbá válik. Kiközösítik, kiutálják, távozásra szólítják fel onnan, ahol felnőtt, és annyira eggyé forrt ezzel a láppal, hogy máshol nem is bír létezni.
És még mindig képtelen elszakadni hétéves kislánya apjától, Carthage Kilbridge-től, aki az esküvőjére készül, ám ő sem közömbös Swane iránt. Martinovics és Szabó Kimmel Tamás eljátsszák a fülledten feszült találkozásukat. A vonzást és taszítást. A pusztító gyűlöletet és a még mindig szeretetet. A tragédiához vezető végleges szakítást.
Az esküvői étkezésben összesűrűsödik minden. A hosszú fehér abroszos asztalnál szemben ül velünk a násznép. Végignézhetünk a némiképp eltorzult arcokon. Lerí róluk az előítélettel párosuló rosszindulat. Ülnek, pletykálnak, hangoskodnak, esznek, isznak, és érzéketlenségükkel, elutasításukkal lényegében halálos ítéletet mondanak ki Swane-ra.
Kilbridge anyja, Básti Juli, aki a Nemzetiben Swane volt, elsőrangúan, nagy jelenetet rendez. Patáliát csap. Gunyoros. Fensőbbséges, tudatja, hogy fel is út, le is út, hogy itt ő parancsol és punktum. Primadonnáskodva elutasító. Röhejesen teátrális. Rémisztően taszító, miközben dermesztően kitaszító. Hermányi Mariann-nak, azaz Caroline Cassidynek, menyasszonyként nem sok szava lehet. Nem tűnik a nagy szerelemnek, míg Swane és Kilbridge változatlanul pusztítóan szenvedélyesek. Caroline apjaként Gáspár Sándor hamar felfortyanó ember, aki nem egészen érti mi is történik itt.
Aki tán mindent ért, az a rejtélyes, mitikus Macskanő, ő a láp megtestesülése, lelke, nagyon figyel, érdeklődve villan a zöld szeme, mimikájáról leolvasható a véleménye, de jobbára hallgat. Már a Nemzetiben is Csoma Judit alakította. Jó őt most ebben a nagyon eltalált szerepében újra látni. Azzal, hogy többen is szerepelnek a régi produkcióból, az előadás bizonyos közösséget, folyamatosságot vállal vele. Bár Puskás Samu nem Háy János fordítását használja, maga ültette át újra magyarra a szöveget, amit meg is húzott, s nem két, hanem egy felvonásban játszat.
Aki még sokat hallgat, az Willow atyaként Fodor Tamás. Mohón falatozik, és közben megereszt néhány pikírt megjegyzést, olykor egyenesen szószátyárrá válik. Valószínűleg ő is tisztán lát. Fodor annak az értelmiséginek az alakját tárja elénk, akinek igencsak megvan a véleménye, de ezt a nyilvánosság előtt érdemben nem mondja ki, legfeljebb érezteti, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” taktikáját folytatja.
Puskás Samu rendezőként megteremtette a baljóslatú vidék hangulatát, a sötét tónus árnyalatait. Előhívta a színészekből az abszurd, kesernyés, borotvaélen táncoló fekete humort. Az esküvői jelenetben nem félt a harsány, vásári stílustól sem, miközben döbbent, mély csendek is létrejönnek. A színészek egyéni teljesítményén kívül az összmunkájuk is kiváló. Az említetteken kívül Pálfi Kata, Szécsi Bence, Kerek Dávid, Lukács Ádám, illetve gyerekszereplőként, két szereposztásban, Pavletits Leona illetve Sisák Sára adják bele az előadásba a tehetségüket. Díszlettervezőként Takács Lilla tervezett olyan közeget, ami baljóslatúan elveszejtő is lehet, de otthonosnak is hathat. Kárpáti Enikő jelmezeinek zöme ugyanolyan megviselt, elhasznált, mint ezen a tájon az emberek.
Különös, hogy ez a távolinak tűnő lápvidék milyen ismerős. Hasonló vidéken játszódik egy másik ír szerző, Martin McDonagh A kripli című tragikomédiája, ami a Radnóti Színházban hosszú sikerszériát ért meg. De ugyanettől a szerzőtől A Piszkavas az Örkény Színházban, a Vaknyugat a Pesti Színházban, majd az Átriumban is hódított.
Két kis ország lakosai egyaránt kilátástalan helyzetűnek, elcseszett életűnek érzik magukat, olyanoknak, akikkel kibabrált a sors, vagy ha úgy tetszik, elfelejtkezett róluk Isten. Ez a tragikus létérzés sajátos, abszurd humort hív elő, ha már ennyi bajunk van, legalább röhögjünk mások és a magunk nyavalyáin.
