Bárhová megyek, azt látom, hogy mi vagyunk többen - így reagált Orbán Viktor a legújabb Medián-számokra. Most nem volt nevetés, Hann Endrét sem nevezte humoristának; ehelyett rejtőzködő, szégyellős, de a választás napján majd előbújó fideszesekről beszélt – reméljük, nem arra a félmillió szerencsétlenre gondolt, akiket egy friss dokumentumfilm (A szavazat ára) szerint alkohollal, droggal vagy gyámhivatali fenyegetéssel vesznek rá, hogy a Fideszre szavazzon. Azt azért hozzátette még, hogy nyerni fognak, „olyan többséggel, amely az egész világot meg fogja lepni” (v.ö.: „Repülőrajtot, robbanásszerű növekedést várok, lesz nagy csodálkozás, amikor kijönnek a számok 2025 első negyedévéről” – lett is: mínusz 0,4% volt a „növekedés”, alulmúlva a legpesszimistább elemzői várakozásokat is).
A miniszterelnök láthatóan nem csak az adatoknak nem hisz, hanem a nagy trendeknek sem: egyetlen szót sem vesztegetett rá, hogy az eddig a legmegbízhatóbbnak bizonyult kutatócég kétpárti parlamentet jósol – ha csak nem tekintjük reakciónak az óvatos verbális ráindulást a Mi Hazánk szavazóira (miközben Lázár János épp valamiféle koordinációt vetett fel az ultrajobbal: a lélek és az erő mellett mintha az összhang is hiányozna a Fidesz kampányából). Pedig a fordulat történelmi: az összes jogi és pénzügyi eszköz ellenére, amelyet a NER kifejezetten az ellenzék megosztása érdekében épített be a rendszerbe, egy rendszeren kívüli párt magába integrálta szinte a teljes ellenzéki szavazótábort (a baloldalt is).
A szociáldemokrata Népszava nézőpontjából meglehetősen furcsán fest az a politikai tájkép, ahol egy szélsőjobboldali (Fidesz) és egy jobbközép (Tisza) párt verseng a hatalomért.
Ez a felállás ideológiailag nem képezi le a teljes magyar társadalmat, de a Medián számai nem is ezt mutatják. Hanem azt: egy zöldmezős politikai projekt két év alatt maga mögé gyűjtötte a választók többségét azzal az üzenettel, hogy Orbánnak mennie kell – amire tényleg nehéz okosat mondania valakinek, akit Orbán Viktornak hívnak.