Szörnyű panoptikum

Marxtőkéje Vidnyánszky Attila rendezésben a Nemzeti Színházban sok kérdést, ellentmondást felvet, sok mindennel szembesít, mégis olyan, mintha elsősorban egy prekoncepció bizonyítására lenne hivatott.

Bordás Roland, aki az ügyészt, vagy mondhatnánk konferanszénak is, játssza a Marxtőkéje című előadásban a Nemzeti Színházban rögtön az elején megkérdezi a közönséget, ki tartja magát proletárnak. Egy jelentkező akadt mindössze. Kis tőkés volt a következő kérdés, majd jött az oligarcha, ehhez megjegyezte, hogy a Nemzeti Színházban az oligarchát a díszpáholy közelében kellene keresni, de onnan nem jelentkeztek. (Érdekes egy korábbi színlapon szerepelt nagytőkés is a darabban, de a bemutatóra eltűnt onnan.) Aztán rákérdezett még a prostituáltra, meg a lumpenproletárra. Utóbbira egyedül a premieren a nézők között helyet foglaló Hobó jelentkezett, a rá jellemző öniróniával. Vidnyánszky Attila rendezőt, mint ahogy egy interjúban megfogalmazta, már egyetemistaként is izgatta, hogy miként hathatnak Marx nézetei a mai napig ekkora erővel. Ezért aztán többszöri halasztást követően most épp választási kampányhajrában műsorra tűzte az általa vezetett Nemzeti Színházban a Marxtőkéje – Tetemrehívás két részben című, egyáltalán nem rövid produkciót.

Számokat, adatokat is kivetítenek a „tárgyaláson”, amelyre beidézik Marxot (Rátóti Zoltán), Engelst (Vecsei H. Miklós), Lenint (Rácz József), Sztálint és Hitlert (mindkettőt Fehér László játssza), Rákosi Mátyást (őt a törpetermetű Köleséri Sándor alakítja). Mondhatjuk, szép kis panoptikum. Marx, Engels és Lenin óriási arcmása hosszú ideig az oldalpáholyokban is látható, később átköltöztetik őket a színpadra. A díszes társaság egy része néhány kollégájukkal együtt matrjoska babaként is üdvözölhető.

Megismerjük Marx családját is, feleségét (Varga Klári), a lányát (Battai Lili Lujza). Több fiatal is szerepel az előadásban több szerepben is. Sőt az igazság kedvéért még egy védőügyvéd is (Herczegh Péter).

Őszintén bevallva én Marx Tőkéjének szövegével utoljára a nyolcvanas években, érettségire felkészülve találkoztam. A középiskolában kedvenc tanárom, az osztályfőnököm tanította a politikai gazdaságtant. Sokat mesélt a pénzt szülő pénzről, a kizsákmányolókról és a kizsákmányoltakról. Kereskedelmi gazdaságtanból arról is tanultunk, miként működik a piac. Képleteket, szabályokat kellett megtanultunk. Arról például nem esett szó, amit az előadás erőteljesen hangsúlyoz, hogy a Marx nevéhez köthető mozgalmat, kiadványokat Engels szüleinek gyára bevételéből finanszírozták. Tehát, ha úgy tetszik, bort ittak és vizet prédikáltak. János evangéliumából is elhangzanak részletek az előadásban. Az egyik fővád ugyanis, hogy a Marxizmust követők istentagadókká váltak, még bibliatépő versenyt is látunk a színpadon. Áldozatokról, gyilkosságokról is szó esik, háborúkról, sok mindenről.

Vidnyánszky Attila a passiójátékot, haláltáncot vegyíti bohóctréfákkal, kabaré elemekkel. A három tenorból itt például (három terror lesz). A végén a főszereplők egyáltalán nem rokonszenves pokolbeli lényekké változnak. Arra nem igazán kapunk választ, hogy kik is az új marxisták, kiktől kell a fiataloknak annyira félniük ma is. Az előadás egy-egy pontján a színpadhoz közelebb ülő nézőket is megcélozzák vörös szalagokkal, vagy az égből jövő papírpénzekkel. Az előadás látványa impozáns, eszközeiben igencsak gazdag, ám mintha az egészet azért kellene néznünk, hogy bebizonyosodjon, a neomarxisták ma is itt vannak köztünk. Csak tudnánk, hogy hol és kik azok? De hát ezt már jól ismerjük, ellenségekre mindig szükség van. Ehhez képest a produkció egyik csúcspontja, amikor az egyik fiatal színész egy saját szöveget, egy görcsmonológot ad elő, amelyben arról beszél szenvedélyesen, hogy manapság minden elbizonytalanítja, görcsössé teszi. Mit mondjunk, Marxtőkéje azt hiszem, összességében sokunkat inkább elbizonytalanított, minthogy lazított, felszabadított volna. Még akkor is, ha a rendezőnek jól érzékelhetően, ilyen szándékai is voltak.