A jelenleg kormányzó párt a nemzet elhanyagolt sebeire, feldolgozatlan traumáira építi minden kampányát tizenhat éve. Milyen traumákról van szó? Miért van tele elhanyagolt sérülésekkel a magyar psziché, amely sebek egy része már traumává érett?
A holokauszt például nem csak a zsidó vagy a roma népesség lelki életét roncsolta szét. Az elnyomott bűntudat, a kínos emlékek fel-felbukkanása nem hagyta érintetlenül a vészkorszak, a deportálás tanúit sem. Ha a csendőrök közt vonuló csillagos szomszédok árnyai nem is voltak jelen a járdán álldogáló nézők háború utáni hétköznapjaiban, ott voltak a tudat alatt és az álmaikban. Ami pedig még ennél is sokkal rosszabb, kegyetlenebb: az elfojtani próbált emlékek ki-kitörtek elhullajtott szavakban, gesztusokban, tettekben, és megrontották, megfertőzték az érzékenyebb gyerekeket, unokákat, akik így, úgy, amúgy tudomást szereztek a vészkorszak „családi történeteiről”. „Nagyi, honnan van ez a szép tál ezekkel a furcsa feliratokkal?”
És nem csak a világháború elfojtásra került rémtettei szaggatták fel a lelkeket, amiből csak egy a holokauszt, hiszen pusztító emlékeink voltak a doni temetőről és az orosz katonák erőszaktételeiről is. Később a Rákosi-, majd a Kádár-korszak is bele-beletépett a személyiségek érzékeny szövetébe, hazugságra, csalásra, a szolidaritás hiányára, és más etikátlanságokra késztetve honfitársainkat. Nem mindenkit, de biztos, hogy a többséget. Én sem vagyok kivétel. Bűneim, szégyellnivalóim számosak.
Mi az, amivel a hatalomra vágyók, a hatalmukat megtartani akarók építeni tudnak a belül mardosó vagy éppen letagadott lelki zárványokra? Régi mese: nacionalizmussal. A nemzet mitikus nagyságának szajkózása és folytonos bizonygatása erről szól. A fociőrület, az „ordító egér”-nagyzolás, a „ki, ha nem mi?”, no meg az „abcúg Soros, abcúg Brüsszel!” hőzöngés erről szól. (Unió elleni vicsorgás egy olyan országban, ahol Szent Istvántól Rákóczin, Petőfin, Kossuthon, Adyn, József Attilán át minden valamire való magyar Rómára, Párizsra vetette a szemét, nem Moszkvára, Pétervárra. Kivétel három volt.) És az egész Fidesz-kommunikáció az óriásplakátoktól a választás előtti alamizsna-osztogatásig, meg az ország két felének összeugrasztása – a hideg polgárháború – erre a nacionalizmusra épít, erről szól.
Vajon a nyugat-európai kisebb országok pártjai szintén az elfödött traumákra szerkesztenek kampányt és kormányzást? Ezen nemzetek polgárai hasonlóképpen verik a mellüket, hogy ők is a világ urai? Ők is hazudnak és ködösítenek? Nemigen. Pedig bizonyára nekik is voltak háborús és békebeli bűneik. Az ő fülükbe is suttogtak néha a meggyilkoltak szellemalakjai. Őket is mardosta a bűntudat, volt miért. Bevallották, feldolgozták, gyógyítgatták. Dolgoztak, fejlődtek, nem szájaltak, nem fedték el kínos emlékeiket kivagyiskodással.
Sejtem, nem olyan egyszerű felépíteni egy tisztességes nemzeti öntudatot a megrongált lelkek romjain. Németország megszenvedte, és ma is szenvedi ezt a terápiát. Egészséges testben hamarabb, beteg testben később és nehezebben gyógyul a psziché. Már ha egyáltalán akad gyógyító kormány és társadalom. De az bizonyos, hogy becstelenségnek nevezhető, ha egy párt – kampányában, kormányzásában – kihasználja ezt a felszaggatott nemzeti öntudatot, vérző horzsolásokkal teli identitást.
És hogy mit hoz a jövő? A tényekkel igazolható hatalmi szabadrablásért, a mutyikorszakért törvényszabta büntetést követelhetünk. A fentebb leírt lelki abuzálás azonban nagyobb retorzióval jár majd, és abban nem is mi ítélkezünk, hanem az idő és a történelem. Ők nálunk kegyetlenebb bírók.
A szerző író.
