Ebben az írásban az ellenzék győzelmét tételezem fel. Nem merülök el a kétharmad rejtelmeiben, bár remélem, valamikor mód lesz megvitatni egy új alkotmány tervezetét. Tudomásul veszem, hogy a mai hadiállapot közepette azért kellene az alkotmányhoz hozzáférni, hogy kiürítsük a NER bunkereit, majd a magunk embereit helyezzük oda, hogy ezzel könnyebb mozgást biztosítsunk demokratikus indíttatású kormányunknak.
A tét azonban ennél sokkal nagyobb: már feles többséggel is úgy kell kormányozni, mintha korszerű alkotmányunk lenne, amely nemcsak az akadályelhárításhoz, hanem egy normális, kiegyensúlyozott, polgári elvek mentén működő országhoz segít hozzá bennünket. A Tisza-kormány nem lehet az aktuális katasztrófavédelem, ahogy a NER bevezette, amikor először katasztrófát okozott, majd azt védte.
A romos lelkületű és állagú országban a kibontakozás fokozatosan kap erőre. Az állami feladatok ellátása alacsony szintű, a tennivalók nagy forrásigénnyel járnak és a szavazót mérsékelten érdekli, hogy a bajt évtizedes nemtörődömség és sikkasztás hozta ránk, ő azonnali megoldást akar. Vagyis a Tisza-kormánynak a valódi lehetőségekhez kell közel kerülni, miközben támogatói várakozásához is közel kell maradnia.
Az intézményekben nemcsak vakolni és takarítani kell: talán még nagyobb szükség lenne arra, hogy az oktatási, szociális és egészségügyi hálózatokba fenntartható működési és finanszírozási rendszerek is beköltözzenek, mert a jelenlegi állapotok elfogadhatatlanok, az intézmények töredezettek, az intézkedések javarésze kontraproduktív, a tapasztalatok riasztóak, az pedig a politikai öngyilkosság minősített esete, ha beletörődünk.
Az intézmények hínárjában küzdő állampolgár lelki jólétének egyik forrása az állami működés racionalizálása.
Tisztviselők tízezreit kell rászoktatni a digitalizáció mindennapos használatára, a méltányos és gyors ügyintézésre. Elkerülhetetlen az öncélú és agresszív bürokrácia visszanyesése. A hipokrita kisadók tucatjai, az illetékek sunyi kullancsai mind kezelendők. Nem szabad olyan államigazgatást működtetni, amelyben a fő tartalék az ügyfél ideje és jól-rosszul idomított tűrőképessége.
Magyarország a közelmúlt gazdasági aranykorát kihagyta, míg más ország felhasználta az ajándék időt. A NER az EU-támogatások három Marshall segélye mellett szinte elképzelhetetlen mértékű extrabevételt (magánnyugdíj, különadók) is szerzett magának, amiből gyorsan gazdagodott, miközben nekünk csak túl drága és túl omlékony fejlesztés jutott. Városon belüli útjainknál már az Etelközben jobbat építettek, a kátyúk a tavaszi felmelegedéssel újabb rekordmélységeket érnek el. Ám miközben az utakat javítják, ne feledkezzenek meg arról, miért jutottunk ide. A szavazók lássák csak a tolvajt, ne csupán a pénz hűlt helyét érzékeljék.
Kommunikációs szempontból a NER milliókat kényszerített rezervátumba, ahol mesterséges ellenségek mesterséges veszélyeket idéztek elő. Persze a megváltó vezér köre és az általa kinevezett nemzeti elit vagyona valódi. Ha Orbán lelép is, és a személyesen irányított hálói szétszakadnak, a gondolkodást még jó ideig zavarják a NER festett képei. Ne becsüljük alá ennek a körülménynek a hatását.
A NER nem az ipari társadalomban, a kultúrában, a kutatásban, hanem a goebbelsi-finkelsteini univerzumban produkált nagyot. Fő terméke az állampolgári tompaság, a befogadóképesség elsatnyulása és az idomított reakció. A NER ideális állampolgára nemigen lát színeket, csak feketét meg fehéret, emberből is csak kétféle van: hívő barát vagy ellenség. A fokozatok érzékelése és a racionalitás iránti fogékonyság súlyosan megsérült: emlékezzünk a vizitdíjra vagy milliók agyának russzifikációjára.
A színek, a fokozatok, vagyis a való világ érzékelésének visszaállítása a kulcs ahhoz, hogy időigényes programokat valósítsunk meg, hogy párbeszéd alakuljon ki polgárháborús fenyegetés helyett.
Ehhez sokfelől nyerhetünk energiákat, például az iskolákból, az önkormányzatokból, a civil szervezetekből. Ám a médiából származhat a legtöbb. Ehhez a mai médiastruktúrát meg kell nyitni a sokszínű kommunikáció számára, hogy a hálózaton újra a valóság és az emberi kreativitás áramoljon keresztül. Mindennek azonnali hatása lesz.
A valóság közvetítése szakszerű hírműsorokat követel meg. És még valamit: a harsány és hazug kommunikáció által leszedált nézők a hétköznapok eseményeire közömbösebben reagálnak, mint a fenyegetésre, háborúra, vérre, árulásra. Ebből adódik a lehetőség, hogy szisztematikusan, esetről esetre dolgozza fel a média a NER működését. Ki ne volna kíváncsi, mi történt az MNB-ben, hogyan üzleteltek a kereskedőházak a távoli sztyeppéken, mi kerül annyiba a Covid idején, miért keres annyit Mészáros és mit tesz a 30 éves koncessziókkal. Na és a kaszinók, az úri vadászatok, az oroszok fürdőzése a külügyi adatok tengerében? És mi van az erdélyi kifizetőhelyekkel, meg a felvidékiekkel, meg a szerbekkel? És hogyan használták fel a közlekedésre szánt ezermilliárdokat? És akkor még ott vannak a jó Hadházy által leleplezett hamis költések százai. A hálózatokat pedig szépen kell majd lerajzolni, hogy a televízióban is könnyen érthetően legyenek. Meg persze a Család, az oroszok. És Csád. És a hamis zászlók. Na és hogy ki kinél van beszervezve. Meg a meggyötört gyerekek. Meg a nők. Meg a kinevezések, meg a bírálókkal szembeni intézményi bosszú.
Ha a Tisza győz, módja és kötelessége lesz a valóságot felfaló kommunikációs fekete lyukat felszámolni, és bemutatni, miért kellett a rendszert leváltani, mitől kell megszabadítani a közösséget. Ha minden héten csak egy nagy botrányt mutatnak be, a sorozat több évadot él meg, mint a Vészhelyzet. De páran talán itt is meggyógyulnak.
A szerző közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.