Alakulhatott volna jól is – ez a címe Lakner Zoltán politológus, a Jelen főszerkesztője új könyvének. Fontosnak tartott események, konfliktusok leírása mellett túlnyomórészt politikusok portréi alkotják azokat a mozaikokat, amelyekből átfogó képpé áll össze a rendszerváltás és az azóta eltelt évtizedek története.
A kötet a baloldali ikonként megjelenő Kéthly Anna méltatásával indul, akinek politikai öröksége, ha teljes feledésbe nem is merült, a szerző megállapítása szerint kevés követőre talált. Aztán egy szélesebb körben alig ismert, szakmai berkekben azonban máig nagy tekintéllyel bíró történész, Szűcs Jenő következik.
Lakner Zoltán felidézi, hogy Szűcs Jenő milyen veszélyekre hívta fel a figyelmet 1988-ban. Elsőként is arra, hogy a hatalmon lévők közül valójában csak kevesen hisznek a demokráciában. Másodikként a civil társadalom gyengeségét említette, harmadikként azt, hogy az orosz – akkor még szovjet – átalakulás során Gorbacsov reformkísérletét újabb tekintélyelvű fordulat követheti. Szűcs Jenő akkori közéleti megnyilvánulásai zavarba ejtően sokat magyaráznak meg a jelenből – jegyzi meg a politológus.
Szűcs Jenő nem élte meg a rendszerváltást, de nemcsak ezért, hanem hivatása, történészi mivolta miatt is kivételnek számít a könyvben. Az utána felbukkanó alakok mind-mind politikusok, akik – ha pályafutásuk kezdete esetenként korábbi időszakra datálódik is – a rendszerváltáskor és/vagy a későbbiekben kulcsfontosságú szerepet töltöttek be a magyar politikatörténetben.
Közéjük tartozik Pozsgay Imre, aki államfői ambíciókat dédelgetett ugyan, de számításait 1989-ben keresztülhúzta az úgynevezett négyigenes népszavazás (egyébként rendkívül szoros) eredménye; Németh Miklós, a politikai átmenet és a hatalomátadás miniszterelnöke; a szocialista Nyers Rezső, az állampárt (MSZMP) utolsó és az MSZP első elnöke; az MDF-es Antall József, az első szabadon választott kormány miniszterelnöke, aki iránt az utókor lényegesen több méltányosságot tanúsít, mint azt akár egyes párttársai tették annak idején; a nagy népszerűségnek örvendő SZDSZ-es Göncz Árpád, aki ellenzéki létére az MDF-fel kötött megállapodás jóvoltából válhatott köztársasági elnökké; az MSZP-t a politikai karanténból kivezető és győzelemre vivő, 1994-ben miniszterelnökké választott Horn Gyula; a kihagyhatatlan Gyurcsány Ferenc, aki MSZP-s kormányfőként belebukott az elhíresült őszödi beszédbe, tavaly pedig az általa alapított Demokratikus Koalíció elnöki tisztségéről is lemondva visszavonult a politikától; a szélsőjobboldaliságot megtestesítő Csurka István, akinek nézeteit a kilencvenes évek elején a Fidesz kategorikusan elutasította, mára viszont egész jól megbarátkozott velük; a „kompország ezermestere”, a liberálisból illiberálissá átalakult Orbán Viktor, a Fideszt (és nem kis részben az országot is) a maga autokratikus képére formáló sokszoros miniszterelnök; Szájer József, aki sokáig a Fidesz szürke eminenciása volt, mígnem egy brüsszeli ereszen lecsúszva tragikomikus módon ketté nem törte politikai karrierjét; Matolcsy György miniszter és jegybankelnök, Orbán Viktor volt gazdasági mindenese, aki súlyos pénzügyi botrányokba keverte magát. A könyv utolsó fejezete természetesen Magyar Péterről szól, aki tizenhat éve nem tapasztalt komoly kihívás elé állította Orbán Viktort, és akinek jó esélye van rá, hogy a Tisza Párttal megnyerje a 2026. április 12-én tartandó parlamenti választást.
„Ősgonosznak vagy idealizált alakoknak látjuk a politikusokat, talán gyakrabban az előzőnek, ha a jelenről van szó, és gyakrabban az utóbbinak, ha alakjuk már a történelem részévé vált” – kezdi könyvét a szerző, érzékeltetve, hogy a maga részéről szeretne tárgyilagosan viszonyulni szereplőihez. Lakner Zoltánnak ehhez nem kizárólag a tudása, felkészültsége van meg, hanem az a képessége is, hogy feltárja az összefüggéseket, sokféle nézőpontból és árnyaltan vizsgálódjon. Könyve újabb bizonyíték erre.
A rengeteg tényszerű közlés ellenére politikusportréi kifejezetten olvasmányosak és nem nélkülözik a humort, a szelíd iróniát sem. Matolcsy Györgyöt például többek visszaemlékezésére hivatkozva éles eszű, ötletelő, jól író figuraként mutatja be, aki azonban „nem a szorgalmával tűnt ki a többiek közül”. Abban utazott, hogy csodákat ígért.
A jelenlegi miniszterelnök személyiségét és politikai stratégiáját jellemezve Lakner Zoltán kiemeli, hogy Orbán Viktor minden politikai közösségben dominanciára tört. Döntési helyzetben a több hatalmat választotta. Ha nézetei és a hatalom lehetőségei összeütközésbe kerültek, mindig a nézeteit igazította hozzá a hatalom igényéhez.
Miközben gyakran felmerül egy-egy politikus teljesítménye kapcsán, hogy „csak” jókor volt jó helyen, valamint az, hogy valakibe az emberek „csak” a reményeiket látják bele, valójában valószínűleg ez a két legfontosabb dolog, amit egy politikus elérhet. Ilyen helyzetbe kerülni már önmagában politikai tehetségre vall. A kérdés az, hogy az illető mire jut vele – Lakner Zoltán mindezt Gyurcsány Ferenc szerepének értékelésekor írja. De írhatta volna éppenséggel Magyar Péterről is.
A Tisza Párt elnöke szerinte a nyugati szövetséget és a demokráciát képviseli, még akkor is, ha a magyar társadalom számára nem kidolgozott ideológiát, hanem különféle narratívákat kínál. Ám – hangsúlyozza – Orbán Viktor víziói bizonyítják, hogy „egy hiányos, éppen kirajzolódó politikai térképnél is nagyobb veszélybe sodorhatja az országot, ha egy készre kidolgozott, de hibás térkép mentén halad tovább egyre veszélyesebb irányba”.
Lakner Zoltán utolsó mondata kissé keserűen utal a könyv címére és a rendszerváltásra. Pedig alakulhatott volna jól is. Talán nem facsarjuk ki gondolatmenetét, ha a múlt időt elhagyva mértéktartó optimizmussal hozzátesszük: alakulhat még jól is.
