Egy az orbáni külpolitikát bíráló írásom kapcsán egy történelemtanár ismerősömtől kaptam levelet. Azzal érvelt. hogy őt Orbán Bethlen Gáborra emlékezteti, aki a Kelet és Nyugat között egyensúlyozott zseniálisan. Érvelése szerint Bethlen Európa és a török birodalom közötti lavírozása lenne az orbáni Európa- és orosz-orientáció kettősségének előképe.
Máskor is hallottam már az érvet. Bár számos történész kifejezetten utálja az ilyesmit, mondván, hogy a történelmi helyzetek sosem analógok, legfeljebb egy kiválasztott aspektusból tűnnek annak, magam mégsem tartom feleslegesnek elgondolkozni ezen. Bár tökéletesen semmi sem hasonlítható össze semmivel, mégis: bármely emberi cselekvés bírálatakor óhatatlanul hatnak az értelmiségi közműveltségben meglévő narratívák. S a miniszterelnök maga is hajlamos nagy történelmi kontextusokba helyezni tetteit.
De úgy vélem, az analógia – vagy a mögötte lévő egyensúlygondolat - lényegileg hamis. Amikor a XVI.-XVII. század fordulóján Bethlen Gábor politizálni kezdett, a török már itt volt. Az ország fontos városát, Budát a Dél-Dunántúllal és az Alföld nagy részével együtt a török birodalom több emberöltővel korábban, 1540 tájt elfoglalta. Mármost, egy ideig lehetett arra gondolni, hogy az európai erőforrásokra támaszkodva a Habsburgok majd csak megtámadják a török birodalmat, és visszaveszik ezeket a területeket, de 1608-ban a Protestáns Liga, majd egy évre rá a Katolikus Liga létrejöttével világossá vált, hogy az európai hatalmak közötti hagyományos ellentétek fontos ideológiai támaszt találtak a katolikus-protestáns szembenállásban.
Az ellentétnek természetesen nem a vallási megosztottság volt az oka, hiszen akkor a katolikus Franciaország nem támogatja a Protestáns Ligát, a Katolikus Liga pedig nem hagyja ki soraiból a katolikus Habsburg dinasztiát. Továbbá, ha a vallási megosztottság lett volna meghatározó, akkor sokkal fontosabb ellenfélnek kellett volna minősíteni a terjeszkedő iszlám nagyhatalmat illetve a nyugati kereszténységgel fél évezrede súlyosan és intézményesen szembenálló, Moszkva központú és az orosz államiságra döntő befolyással lévő ortodoxiát.
Bethlen Gábor érzékelte ezt az európai helyzetet és belátta, hogy 1. a Habsburgok egyedül nem elég erősek a török kiverésére, 2. ha elég erősek lennének is, el lennének foglalva Nyugaton, 3. a legfontosabb európai szereplő, Franciaország oly mértékben érdekelt a Habsburgok gyengítésében, hogy együttműködik a törökkel. Tehát a török expanzió a magyar és román oldalon, illetve az európai nagy belháború készülődése a másik oldalon tette Bethlent „törökbaráttá”.
A célja az lett, hogy fenntartsa Erdély - modern nyugati értelmezésben - bábállami státuszát, nehogy olyan helyzetbe kerüljön, mint a budai tartomány. Nyugati államférfiúi bölcsesség megakadályozni a félig-meddig keleti helyzetből a teljesen keleti helyzetbe kerülést, akár elvtelen politikával is. Figyelem: önmagában az elvtelenség még relatív sikerhez sem vezet.
Ha már azt keresgéljük, hogy a huszadik században kiknek a helyzete hasonlít leginkább Bethlenére, akkor a hidegháború korának magyar kommunista politikusait találjuk. Mondjuk Aczél Györgyöt vagy Nyers Rezsőt. Akiknek egész emberi stílusa, habitusa kizárja, hogy oroszbarátok lettek volna. De ha behelyettesítjük Moszkva pozícióját Isztambul egykori helyzetével, már nagyon erősek a hasonlóságok.
Az iszlám önmagát a zsidó-keresztény vallás örökösének, tökéletesített verziójának tartotta, terjeszkedett, de nem a legradikálisabb muszlim csoportok (pl. a vahabiták) értékeinek megfelelően, hanem az Irán és a Nyugat között egyensúlyozó török birodalom sajátos érdekei szerint. A szovjet kommunizmus pedig a nagy nyugati progresszió, mindenekelőtt a felvilágosodás örököseként definiálta önmagát, de expanzióját nem a legradikálisabb csoportok (pl. a trockisták) értékeinek megfelelően, hanem a szovjet birodalom sajátos érdekei szerint folytatta. Szatellit államokat tartott fenn a szovjet határ és a Nyugat között, amelyekre azonban nem kényszerítette rá a szovjet belpolitika minden elemét; ahogy Moldva, Havasalföld, a Krimi kánság, Erdély, a partiumi városok, a későbbi felvidéki fejedelemség sem követte a török belpolitikai modellt. Csak a külpolitikai hűség volt elengedhetetlen. Ha ebben kétség merült fel, a birodalom rendet csinált – a belpolitikában is olyanokat juttatva hatalomra, akik hasonlatosabbá teszik a szatellitországot a gazdaországgal.
A Nyugat ugyanekkor - ha kevésbé is, mint a XVII. században - megosztott volt, hiszen 1. az ötvenes évek nagy projektje az volt, hogy az USA Afrikában és Ázsiában a britek és francia tőke helyébe lépjen, 2. a világ harmadik termonuklerális nagyhatalma, Franciaország különutas volt a NATO-hoz képest, 3. a németek sosem látott mértékben kereskedtek a szovjetekkel.
A Nyugat éppúgy nem támogatta a kelet-európai függetlenségi-forradalmi ötleteket, ahogy Bethlen korában sem. Ugyanakkor önmagán belül már megkötötte a „veszfáliai békét”, azaz minimalizálta a brit-francia-német ellentéteket, és az 1970-es, '80-as években az Európa és USA közti ellentéteket is. Végül 1991-re a Nyugat kiszorította az oroszokat az általuk megszállt területekről, bizonytalanná téve az orosz befolyást Ukrajnában és Moldovában is.
Azaz a Kelet és Nyugat közötti ütköző zóna nemhogy Közép-Európában lenne, de még Közép-Európa keleti határán sincs. Az ütközőterület, amely a XVII. század eleji Közép-Európára esetleg emlékeztet, ma Kelet-Ukrajna és Nyugat-Ukrajna között van.
Tehát a 2020-as évek magyar külpolitikusai nem zseniális taktikusok, hanem úgy viselkednek, mintha az európai csapatok délvidéki győzelmei és a harcokat lezáró békék után, a török birodalom súlyos meggyengülését követően, az 1820-as években kezdett volna valaki törökbarát politikába. Semmibe véve azt az összeurópai erőfeszítést, mely akkor a törtök birodalom, 1989-ben pedig a szovjet birodalom kiszorulásához vezetett ebből a térségből.
A magyar határtól távol, akkor a görög félsziget déli részén (ahogy most Donbaszban) valaki tényleg szembeszállt ugyanakkor a Kelettel: ez volt a görög szabadságharc. 1825-1826-ban Mesolongi tengerparti város egy évig állt ellen az óriási török-egyiptomi túlerőnek, hogy megvédje a görög kézen lévő területeket. A mesolongiak hősiessége és áldozata - a város lakosságának 90 százaléka veszett oda - a legfontosabb beszédtéma volt egész Európában, és a hatalmas filhellén mozgalom egyik legnagyobb ösztönzője lett. Ekkor egyedül Metternich és hivatala állt a törökök mellé, mindenki más a görögök mellett foglalt állást.
A Zelenszkij ellen gyűlölködő Orbán ma olyan, mint akkortájt Metternich. Nem a nagy európai folyamatok gondos megfigyelője és elemzője, ellenkezőleg, az 1990-ben kialakult Európa és Oroszország közötti új egyensúly megkérdőjelezője. Nem veszi figyelembe, hogy annál inkább Európa javára billen a mérleg, minél nagyobb erővel akarja megbontani az egyensúlyt Oroszország - hiszen a sokkal nagyobb európai GDP-nek annál nagyobb részét fogják katonai kiadásokra fordítani.
Csakhogy míg Putyin, noha nem nyerhet meg egy háborút, expanzív politikájával esetleg területeket szerezhet Oroszország anyácska gyarapítására, Orbán orosz orientációs politikája csak távolabb viszi Magyarországot európai szövetségeseitől. És e távolság növekedésével – pláne ha Orbán vétója megkerülésére teljesen kidolgoztatik az európai megoldás - immár Putyin szemében is elveszíti a vonzerejét.
A szerző egyetemi tanár.