„Nem tudok betelni a világgal!” – Új helyek belakásáról Purosz Leonidasszal

Tavaly elhatározta, hogy egy évig minden magyar szerzőtől származó első közlésű verset elolvas, amihez csak hozzáfér a folyóiratokban, és rendszeresen reflektál is olvasási élményeire a Verstúladagolás című sorozatában. Miből fakadt ez az elhatározás, összességében hány verset olvasott, és milyen tapasztalatokkal gazdagodott a magyar nyelvű kortárs költészetet illetően?

Mindig élvezettel böngészem a KULTer internetes portál év végi kulturális toplistáit, összevetve őket a saját élményeimmel. A verses lista kapcsán viszont szöget ütött a fejembe, mennyire kevés irodalmi folyóiratbeli közlést olvasok, annak ellenére, hogy én is ezeken a platformokon publikálok. Úgy döntöttem, pótolom az elmaradást. Legyen ez az idei mánia: lássuk a teljes palettát! A KULTer rábólintott, hogy én állítsam össze a 2025-ös listát, az Öt.hu-tól pedig már korábban felkértek, hogy írjak hozzájuk kulturális témában, így az időszakos reflexióimat havonta-kéthavonta ott közöltem Verstúladagolás címmel. Nem vagyok irodalomtudós, nincs átfogó tudásom a kurrens költészeti tendenciákról, és az egyes szövegek most is jobban érdekeltek, mint a kirajzolódó trendek. Összesen 6288 folyóiratközlést olvastam el az egy év alatt, ami korántsem természetes lírafogyasztási metódus. Ebben a dömpingben ugyancsak meg kellett ragadniuk az egyes költeményeknek az olvasói figyelmemet, hogy egyáltalán alaposabban szemügyre vegyem őket – kicsit, mint az útszéli reklámplakátoknak. Alkalmam nyílt tesztelni az ízlésemet: vajon milyen eszközökkel tud berántani egy szöveg engem, aki vagyok annyira rutinos, hogy ne hökkenjek meg minden szokatlan fogáson, és annyira konzervatív, hogy ne tapsoljak önmagában annak, ha valami furcsa. Miközben nyilván kérdés, hogy kell-e egyáltalán a hozzám hasonló gyorsolvasó szimpátiáját keresnie egy versnek. Tulajdonképpen a saját figyelmemmel kísérleteztem – miközben sok olyan remek verset találtam, ami alapesetben aligha jutott volna el hozzám. Már csak ezért is megérte a projekt, de rendszert ebből a túladagolásból nem csinálnék.

Pedig egy férfi sosem hagyja félbe… Khm. Akkor térjünk rá az új kötetre: az Egy férfi sosem hagyja félbe című, 2019 novemberében megjelent második kötetéhez képest mi jelent markáns változást a Honvágyban?

Viszonylag sok idő telt el a két kötet megjelenése között, hat és fél év, azalatt az ember szinte sejtről sejtre lecserélődik. Költőként nem ez volt a legaktívabb időszakom. Részben azért, mert az érdeklődésem egyre inkább a színház felé fordult – jelenleg is szabadúszó dramaturg­ként dolgozom, aktuálisan egy temesvári projekten. Számomra a legnagyobb különbség a két műnem között, hogy bár mindkettő valamilyen konfliktus köré épül, a költészet alaphelyzete a belső jelenet – az egymással ellentétes érzések, gondolatok kórusa az ember fejében –, míg a drámában különböző akaratok csapnak össze. Mivel újabban olvasásra szánt és színpadi szöveget is írok párhuzamosan, elkerülhetetlen, hogy az alkotói metódusok hatással legyenek egymásra. Egy másik fontos újdonság a ritmus szervező erejéhez való visszatalálásom: a legfrissebb versek esetében szinte evidencia volt a félkötött vagy kötött lüktetés. Végül pedig talán a legnagyobb változás, hogy míg a korábbi két kötetnél a kezdetekről könyvben gondolkodtam, és az egyes versek szinte csak egy nagyobb egység részeként íródtak, addig a Honvágyban olvasható darabok nagyrészt önmagukban álló egészek. Stílusukat, témájukat tekintve is nagy különbségek vannak köztük. Sokáig nem is láttam, mi lehet az a kohéziós erő, ami kötetbe rendezné őket, de egyszer csak kísérletképpen közéjük tettem a családtörténeti inspirációjú, Honvágy című drámámat, ami asszociációk során át párbeszédbe lépett gyakorlatilag az összes verstémámmal, és a könyv címadó szövegévé vált.

Beszéljünk akkor erről a görög drámáról, ami 1975-ben játszódik Székesfehérváron, majd 30 évvel a görögországi polgárháborút követően, aminek folyományaként több ezer menekült telepedett le Magyarországon, köztük az ön felmenői is. Legutóbb még, amikor a neve és a származása felől érdeklődtem (Nyitott mondat, „Ha eszébe jut egy »bűnös« gondolat”, 2020. február 7.), inkább egzotikumként tekintett minderre. Azóta ez a kötődés olvashatóan felerősödött.

Korábban volt bennem e téren némi eltartás, talán lázadás is: nehogy már azért kelljen megírni a családom apai ágának történetét, mert objektíven nézve érdekes! Az a kérdés, mitől válik számomra személyessé: üggyé. És hát mit tudok én a polgárháború borzalmairól, a menekülésről, az otthontalanságról? Ám amikor Marosvásárhelyen a drámaírói mester szakos diplomamunkámhoz kerestem fajsúlyos témát, eszembe jutott, hogy nagymamám állítólag megőrizte a már elhunyt nagyapám más nőkhöz írt szerelmes leveleit még a házasságuk előtti időszakból. Arra gondoltam, ez érdekes alaphelyzet lehetne: valakinek a másikra való szeretetteli emlékezése a rajta kívüli szerelmi életén keresztül – közben az egész nyilván megmutat majd valamit a görög menekültek zárt világából. Kiderült, hogy a levelek még sincsenek meg, viszont előkerült a fiókokból egy rakás egyéb korabeli dokumentum. Ezeket böngésztem jobb híján, közben nagyon sokat beszélgettem nagymamámmal, és persze akaratlanul is bevonódtam a történetükbe, ami – elég hollywoodi tanulság, de hát igen –: az én történetem is. Szakirodalmat és más görögök visszaemlékezéseit is sokat olvastam akkoriban, és az áttörést éppen az egyik ilyen meneküléstörténet hozta el, amelyben a kalandfilmbe illően izgalmas és zaklatott útja végén, miután szerencsésen megérkezik Magyarországra, az elbeszélő úgy zárja sorait, hogy „az életem érdekesebb része ezután kezdődött”. (nevet) Tényleg?! És rá kellett jönnöm: igen, a traumánál sokkal érdekesebb az, amikor az ember mindezt magába építi, és megpróbál együtt élni vele. Ezzel már tudtam kapcsolódni. A drámai alaphelyzet sem a szörnyűséges háború lett, hanem a hétköznapok sora, miután a hőseimnek sikerült új otthonra találniuk Magyarországon.
Pontosabban ezeknek a hétköznapoknak a megborulása, hiszen a főszereplő családjához megérkezik Görögországból az édesanyja, aki huszonhat évvel azelőtt, kisgyerekként engedte el őt – a terv szerint néhány hónapra. Mostanra meg felnőtt ember, aki egy másik világban él.

A dráma görög nyelvű betétrészeinél az édesapja segített. Ki olvasta még a családból a drámát, és mit szóltak hozzá?

A görögnyelv-használat fontos eszköze a drámának: egyrészt az emberek konkrétan nem értik egymást, később pedig ez a nem értés metaforikussá válik. Valóban apukám segített a fordításban, sőt a felolvasó-színházi előadásra készülő színészek az általa felmondott felvételről sajátították el a helyes kiejtést. Noha a nagymamám által elmeséltek képezik a történet origóját, azért alapvetően fikciós műről van szó, és ezt szerencsére tiszteletben tartotta a család. Nagyrészt olvasták, sőt még szerették is a végeredményt. Az viszont vicces volt, hogy milyen változtatásokat kértek. Csupáncsak kettőt, és azok is látszatra teljesen marginálisak: a gyerekek ne fingjanak az első jelenetben, és ne titulálják nagyapám öccsének a feleségét rondának! Ezek a részletek voltak érzékenyek számukra, nem a nagy tragédia. Íróként is tanulságos tapasztalat, mennyire a részleteken át szemléljük az egészet.

A beszélgetésünk idején 3800 kilométer választ el minket. Épp a marokkói Marrákesben időzik a Riad Al Massarah/Gauder Alkotóház ösztöndíjasaként. Ám 2025 elején ennél nagyobb útra merészkedett baráti körével, és két hónapot töltött Srí Lankán – ennek emlékezetét őrzi a Honvágy két utolsó versciklusa. Az úton levés mindig belső utazás is. Mi újat tudott meg önmagáról?

Például azt, hogy társasági ember létemre magamnak való vagyok. Ha valakivel együtt kell sétálni: elmegy a kedvem a nézelődéstől. Ha egyedül sétálok: nem tudok betelni a világgal! Alig várom, hogy megoszthassam másokkal az élményt! A vers ebből a szempontból is testhezálló műfaj: mindig a beszélőről mond el többet, nem a világról – ám ehhez, paradox módon, nagyon intenzíven kell a világot figyelni.

És mi okból kezdett el sírfeliratokat rangsorolni, tréfás kommentekkel kiegészítve, ahogy az az Eredményhirdetés című ciklusban olvasható?

Pár órát eltöltöttem a trincomaleei második világháborús brit katonai temetőben a sírfeliratokat böngészve. Mindenkinek kétsornyi szöveg jutott a hozzátartozóktól, bajtársaktól, amiben az elhunytról rögzítettek valamit – az örökkévalóságnak. Nem sokkal korábban reklámszövegíróként dolgoztam, ott kellett ennyire takarékosan bánni a karakterekkel… Ja, tényleg, meg költőként is! A magam szórakoztatására elkezdtem rangsorolni őket, mintha egy emlékversíró verseny zsűrije lennék – közben elképzeltem, kikről is szólhatnak ezek a feliratok, és kik írhatták őket. Sok empátiával közelítettem a magamra mért feladathoz, de azért egy kicsit viccet csináltam belőlük. Meg magamból is. Miért ne lehetne egyszerre sírni meg röhögni azon, hogy ezek a nyúlfarknyi kis szövegek maradnak az emberből? Belőlem is, legfeljebb kettőnél egy kicsit több sor.

Eltávolodva a sírkerttől, hol érzi magát otthon?

Már kiskoromban is szerettem vendégségben vagy táborban lenni, ott aludni, elmenni a mosdóba, kipróbálni mások élettereit. Felnőttként is van bennem egy vágy, hogy új és új helyeket lakjak be. A darálós turizmus nem érdekel, magasról teszek a népszerű látnivalókra. Letelepedni szeretek valahol hosszabb-rövidebb időre – nem azt mondani, hogy jártam, hanem hogy éltem itt meg itt egy kicsit. De azért jó, hogy közben vannak állandó bázisaim: Szegeden a családi ház, Budapesten pedig az albérletem, a szerelmem, a barátaim, a törzshelyem, a focicsapatom.