A választási eredmények természetesen ismét felvetik a baloldal helyzetét, válságának éppen melyik szintjén bukdácsol, merre lehetnek a kijárat-táblák. Én ezzel most nem foglalkoznék. Már csak azért sem, mert Fábry Béla épp a minap írt a Népszavának az általános baloldali állapotról tömör, világos összegzést (A baloldal esélye, április 15.) Hosszú évek, talán már évtizedek óta rendre oda lyukadunk ki, hogy hiába születnek mély gondolatok a baloldaliságról, a kapitalizmus ellentmondásairól, nincs erő, amely mindezt politikai szinten artikulálná.
Mondhatnánk erre, hogy döbbenetes, mekkorára tágult a szakadék az elméletileg megalapozott baloldali gondolkodás és a magát baloldalra pozicionáló politizálás között. Ám valami mégis összeköti őket. A kapcsolatvesztés a valóságos, jelen idejű, mozgásban lévő társadalmi folyamatokkal. Így aztán nem csoda, hogy a kritikai elemzések, elméleti modellek és a politikai törekvések egyaránt hatástalanok maradnak.
A Demokratikus Koalíció legutóbbi (talán utolsó) próbálkozása és kudarca jól szemléltette, milyen iránytévesztéshez vezet ez a kapcsolatvesztés a politikai oldalon. Most ne akadékoskodjunk, fogadjuk el, hogy egy baloldali pártról van szó. Tegyük zárójelbe azt is , hogy súlyos hitelességi problémákkal küzd. Dobrev Klára jól érzékelte, hogy a Fidesz megingásával a baloldal számára keletkezett mozgástér. Csak nem időben. Nem a kegyelmi botrány, a társadalmi áthangolódás pillanatában. Amikor átvette a párt vezetését és rá akart kapcsolódni a folyamatra, már késő volt. Megjelent Magyar Péter, az emberek mentek utána, valósággal lökték maguk előtt, és létrejött a Tisza. Ezek után már nem lehetett azzal a doktriner állásponttal erősödni, hogy Magyar szerveződése jobboldali, képviselni kell a 30 százaléknyi baloldali szavazót, és elsorolni, mi egy baloldali párt szerepe egy polgári demokratikus parlamentben. Mert a folyamat nem a parlamenti erőviszonyok alakításáról szólt. Hanem egy nyakunkra nőtt, autokratikus politikai rendszer megszüntetéséről. Klasszikus népfrontos szellemben, társadalmi összefogással. Elképesztő, hogy egy magát baloldalinak tartó politikai alakulat ezt egy év alatt nem fogja fel, és nem ebben a realitásban keresi a helyét. Már az ősi „konkrét helyzet konkrét elemzése” tétel sincs meg a fejekben? Kihullott a tananyag történelmi példákkal a népfrontos, össztársadalmi mozgalmakról, lázadásokról, amelyek élén hol jobboldali, hol baloldali erők állnak, de alapvetően nemzeti jellegük van? 1956-ot nem ugyanez jellemezte? Ezek olyan pillanatok, amelyekben valóban nincs jobb és bal, mert progresszív erőik közösen lépnek fel valami ellen. Nem nagypolitikai, hanem társadalmi szinten.
Nyilvánvaló persze, hogy a Demokratikus Koalíciót a pártpolitikai pozícióharc beleégett reflexei is gátolták a történések megfelelő értékelésében. Sokkal szomorúbb, hogy a hazai baloldal megújításának reményét, csíráit hordozó Szikra Mozgalom is tehetetlennek bizonyult, sőt, repedezni kezdett a változó közéleti-politikai térben. Fiatal csapata, amely sikeres lokális akciói mellett nagy hangsúlyt fektetett az elméleti önképzésre, elóvatoskodta a szélesebb hatású cselekvés pillanatát. Nem érezte magát elég felkészültnek, hogy országos szinten zászlót bontson, és megpróbáljon élére állni az elégedetlenség hullámainak. A kegyelmi botrány idején elszalasztott lehetőség a politikai érzék hiányáról árulkodik. Itt merészen élni kell tudni az alkalommal, nincs idő alapos felkészülésre. Ez a baloldali kezdeményezés is a valóság változásának jelen idejétől riadt vissza.
A baloldalon sokan keseregnek most, hogy jobboldali parlamentje lett az országnak, ráadásul a háromból két szélsőjobbos párttal. Ez ismét valóságidegen, doltriner megközelítés. A Tisza egyelőre népfrontos alakulat, nagy baloldali tábor áll mögötte. És legalább a politikai rendszer átalakításáig ennek a tábornak mögötte is kell maradnia. A baloldal igazi feladata később pedig az lenne, hogy a Fidesz szavazótáborát bontsa meg. Mert egyik pillérét a leszakadt, kiszolgáltatott társadalmi rétegek alkotják.