„Bluest akartam játszani, de nem voltam elég bluesos. Nem voltam olyan, mint Muddy Waters, akinek családja nagyon nehezen boldogult. Nálunk gőzölgött étel az asztalon. Így az autókról írtam, mert az emberek felének volt autója, a másik fele meg szerette volna, hogy legyen. A szerelemről írtam, mert mindenki azt akarja.”
Így vallott magáról Chuck Berry, aki hetven esztendeje, 1956. április 19-én a zenéről énekelt roppant kihívóan: akkor vette fel a Roll Over Beethovent. Noha a provokatív szám csak 29. volt az amerikai listán, hasonlóképpen elementáris klasszikussá vált, mint Berry első nagy sikere, a több mint egymillió példányban eladott Maybellene (5.), vagy a Sweet Little Sixteen (2.), a Rock and Roll Music és Johnny B. Goode (mindkettő 8.).
A „Beethoven” hatására jellemző, hogy hét évvel később helyet kapott a mesés liverpooli négyes második albumán, a With the Beatlesen. Berry és a Fab Four azért is tartozik össze, mert John Lennon azt mondta: „Ha a rock and rollnak más neve volna, akkor Chuck Berrynek hívnák.”
Az úttörő a Beach Boysszal és az Electric Light Orchestrával is közvetlen kapcsolatba került. A tengerparti fiúk Surfin’ USA című, 1963-as számát egyedül Brian Wilson jegyezte komponistaként, de mivel a nóta nem volt más, mint a Sweet Little Sixteen átirata, a Beach Boysnak el kellett ismernie az eredeti alkotó megkerülhetetlen szerepét. Az 1966-ban közreadott Best of the Beach Boys albumon már Chuck Berryt tüntették fel a Surfin’ USA szerzőjeként.
Az ELO pedig 1973-ban – a Beatleshez hasonlóan a második albumán – megjelentette a Roll Over Beethoven nyolcperces átdolgozását, amely az ötödik szimfónia taktusaival kezdődik, Berry dalával folytatódik, és az ötödik szimfónia hangjaival zárul. Ez lett az Electric Light Orchestra második – egymást követő – top 10-es (6. helyezett) opusa az Egyesült Királyságban.
Berry hatóereje akkor is érvényesült, amikor Jimmy Carter elnöknek bazsevált a Fehér Házban. Nem közölték, mennyit kapott a fellépésért, de tudvalévő volt: mindig készpénzben kéri a gázsit. A sydney-i repülőtéren 1975-ben elő is állították az ausztrál hatóságok, mert 50 ezer dollárt találtak az aktatáskájában. Egyébként spórolt. Turnéi minden egyes állomására esztendőkön át helyi muzsikusokat szerződtetett, hogy megtakarítsa a teljes zenekar utaztatásával járó költségeket. Ám amint dilettánsok szivárogtak a kísérők közé, Berry nem bírta hallgatni a fisz helyett az F-et, és állandó csapatot szerződtetett profikból.
Hogy miért verte fogához a garast? Talán azért, mert arra a kérdésre, melyek voltak a legboldogabb évei, azt felelte: „Felnőttként szinte valamennyi. Mivel gyerekkoromban nem tudtam, mi a boldogság.” Később sem volt minden fenékig tejfel, nem egyszer összetűzésbe került az adóhatósággal, majd másfél évet ült a klubjában pincérlányként foglalkoztatott tizennégy éves bakfissal folytatott szexuális kapcsolata miatt. A történet ellentmondásos. Van olyan változat, mely szerint ténylegesen azért került börtönbe, mert a gazdag helyi fehérek felháborodtak azon, hogy „volt pofája” integrált szórakozóhelyet nyitni szülővárosa, St. Louis legvirágzóbb részén, és a rasszista szellemi törpék bosszúból elintézték a rock and roll óriását.
Hogy mi történt valójában, azt már meg nem tudjuk, bizonyos viszont, hogy Berryvel a magyar közönség is többször találkozhatott. Először 1984-ben járt fővárosunkban. Akkor az igényes hazai kritikus – nevét borítsa jótékony homály – azt tudta írógépén lezongorázni: „A rockfenomén olyan hangszerrel lépett közönsége elé, mintha Niki Lauda rollerral indult volna a legutóbbi Forma–1-es viadalon.”
A publikum persze olyan ovációval fogadta, akár a St. Louis-i közönség hajdanán, amikor a zongorista Johnnie Johnson Sir John Triójának gitárosa megbetegedett, és Berry brillírozott helyette. (A Budapest Sportcsarnokban Póka Egon is nagy sikert aratott, miután bravúros beugrással helyettesítette a vendégművész első pesti koncertjéről elkéső basszusgitárost.) Csaknem másfél évtizeddel később a rock and roll három élő legendájának partiját hirdették a pesti plakátok: Jerry Lee Lewis, Little Richard, Berry forgatta fel – ebben a sorrendben – a Kisstadiont 1998-ban.
Mint mindenütt, nálunk is mély nyomokat hagyott tehát. E lap főszerkesztő-helyettese, Horváth Gábor így búcsúzott tőle 2017 márciusában, amikor a Donaldhoz hasonlóan mindannyiunk életébe bekacsázó szupersztár kilencven éves korában elhunyt: „Az 1955-ös Maybellene óta három nemzedék nőtt fel a rock and roll bűvöletében, és bár Berry meghalt, így már nem láthatja, lesz az még több is.”
