Aki ezt a cikket olvassa, bizonyára látta már a Szép Szó melléklet címlapján: „Alapítók: Ignotus Pál és József Attila”. Ez tény. A két illusztris név mellé azonban elférne két másik: Hatvany Bertalané és Fejtő Ferencé. Tverdota György két hete megjelent tanulmánya feltárta a történteket.
József Attilával, mint minden magyar diák, zseniális költészetében találkoztam, a másik hárommal személyesen is. József Attila halála és mindhárom barátja kényszerű távozása után a Szép Szó a magyar irodalom szerencsétlenségére, megszűnt. Hozzátenném, hogy ha otthon maradnak, Magyarország fasizálódásával életük alaposan megrövidült volna. A Rákosi börtönéből szabadult Ignotus Pál egykori énjének roncsát Londonban ismertem meg.Tiszteltem és rokonszenveztem vele, de amikor a hajdani népies-urbánus perpatvar felújításához remélte segítségemet – kénytelen voltam eltávolodni tőle. A Párizsban élő esztéta és orientalista Hatvany Bertalannal rendszeresen találkoztam, csodálhattam tájékozottságát és friss szellemét.
Fejtő Ferencet a nincstelen és ismeretlen diák már „nagy emberként” ismerte meg. Kapcsolatunk haláláig, ötven éven át tartott, s az idő múlásával egyre bensőségesebbé vált. Alig merem leírni: pajtásának nevezett. Igaz, nem csak engem. Kende Péter írta Fejtőt búcsúztatva: közelsége olyan intenzív volt, hogy mindenki úgy érezhette, egyedül őt tekinti barátjának.
Ha még marad időm valamiféle önéletrajzhoz, legalább egy fejezetben elemzem majd kapcsolatunk lényegét. Három terepen is követhettem: szociáldemokrácia, irodalom, zsidóság. Őszintén, sokkal többet kaptam tőle, mint, amit adhattam. És életem végéig sajnálni fogom, hogy éppen akkor mondtam csődöt, amikor számított rám. 1957 nyarán találkoztunk először. Én huszonhárom évesen túl voltam az Egyetemi Forradalmi Bizottságon, és az Egyetemi Ifjúság szerkesztésén, ő a magyar forradalomról írt könyvén és a Temps Modernes különszámán, amire rábeszélte az akkor már világhírű Jean-Paul Sartre-ot. Napokig faggatott élményeimről. Akkor még nem tudhattam, hogy ötven év múltán én fordítom magyarra A magyar tragédiát, még kevésbé, hogy önéletrajzának lezárásaként én faggatom őt utolsó húsz évről.
„Együttesen a francia népfront mintájára”– Tverdota György a Szép Szó közösségszervezésérőlA két időpont között két-három havonta találkoztunk, általában neuilly-i lakásán, vitatkozunk a Kádár-rendszer alakulásáról, a hazai irodalom jelenségeiről és időnként a magyar emigráció helyzetéről. A Kádár-rendszerről és az irodalomról úgyszólván naprakész információval rendelkezett és nagyon határozott véleménye volt. Az emigrációs politikától távol maradt, kivéve a magyar nyelvű sajtót, elsősorban az Irodalmi Újságot. Tudtam, hogy a gaulle-isták baloldala, majd Mitterrand elnök és a szocialista politikusok számítanak véleményére és kikérik tanácsait. Azt se tagadta, hogy olaszországi kapcsolatai is kedvezőek, Bettino Craxi miniszterelnökkel a napi politikán túl is barátiak.
1987–1990 rendszerváltó éveiben a magyar hivatalosság is stílust váltott az addig renegátnak bélyegzett Fejtővel. Közelről láttam, amikor Grósz Károly pártfőtitkár/miniszterelnök a követségi fogadáson két kezét próbálta megszorítani, amelyből Fejtő egyet fogadott el. Röviden, érezte, hogy fél évszázad után ismét eljött az ő ideje. Természetesen nem politikai babérokra pályázott.
Beavatott a tervébe: a Szép Szó folyóiratot kívánta újraindítani Bettino Craxi anyagi segítségével. Fejtő Ferenc főszerkesztő a jobb kéz szerepét nekem szánta. Ennek hallatán a felhőkbe repültem. Én, József Attila és Ignotus Pál utódaként? Méltó bizonyára nem vagyok. Képes...? Talán. Azután végiggondoltam. Egyedül, Párizsból lehetetlen! A jobb kéznek egy másikra (bal kézre?) is szüksége van. A párizsi Magyar Műhely otthoni irodalmi körökben egyre befolyásosabb alapító-szerkesztőjeként a kockázatos kaland akkor sikerül, ha magam mellé otthoni társat találok.
Mindenkit nem, de sokakat személyesen is ismertem. Göncz Árpádot, az Írószövetség akkori elnökét, Pomogáts Béla irodalomtörténészt, évfolyamtársamat, aki később az Írószövetség elnökeként követte Gönczöt, a Lukács-iskola tagjait, az Újhold szerzőit. Rendszeres munkatársként – gondoltam – számíthatok rájuk, de a napi munka elvégzésére egyikük se látszott alkalmasnak és valószínűleg nem is vállalták volna.
Mezei András gyerekkori barátom volt. Valódi zsidó proletárcsaládból származott, komolyan vette szocialista kötődését. És akkor már több mint ígéret, jó költő volt, az otthon élők közül az elsők között vállalta az emigráns Magyar Műhelyben való közlés kockázatát. Ráadásul a szervezéshez is értett. Bemutattam Fejtőnek, úgy éreztem megértik egymást. Feri ezután körbekérdezte hazai kapcsolatait. Az eredmény lesújtó volt. Máig se tudom, újholdas múltja, vagy az „úri fiúkat” előszeretett heccelő modora miatt ellenezték-e. A végeredményt tekintve ez érdektelen.
Folytattam a keresést, de közben újabb, súlyosabb baleset történt. Craxi, az olasz politikában (is) szokásos „combinazione” vádjai miatt lemondásra kényszerült, Észak-Afrikába emigrált. Mezei Andris (szerintem joggal) megsértődött és saját folyóirata, a néhány évet megélt CET alapításába fogott.
Ha Fejtő Ferenc terve megvalósul, és a hajdani Szép Szó folyóirat újjáéled, a magyar szellemi életben talán sok minden másként alakul. Nem állítom, nem is állíthatom magamról, hogy a szellemi örökségének végrehajtója lennék, de örömmel és szorgalmasan írok a Népszava Szép Szó mellékletébe. Az elszalasztott lehetőségből, a „füstbement tervből” legalább ennyi marad.
