„Együttesen a francia népfront mintájára”– Tverdota György a Szép Szó közösségszervezéséről

Bal- és jobboldalon, konzervatív és modern, népnemzeti és européer körökben zavarba ejtően széles közmegegyezés alakult ki arra nézve, hogy József Attila a modern magyar költészet nemzetközi rangú halhatatlan képviselője. Egészen más kép bontakozik ki előttünk, ha barátait, harcostársait, az általa vállalt közösségeket, az általa képviselt politikai és kulturális programokat vesszük tekintetbe. Korábban a központi ideológia egy kisajátított, eltorzított képet erőltetett a kommunista költőről. A rendszerváltás után egy pillanatra úgy tűnt, sorsa emiatt a kitagadás lesz. Egy kereszténydemokrata képviselő „a kádárista szégyenrezsim házi költőjének” nevezte a Tiszta szívvel szerzőjét. Ezen a bugyuta formulán hamar túl lett a közvélemény. A József Attila-kultusz tovább élt, csak éppen munkásmozgalmi tevékenységéről, az illegális kommunista mozgalomban való részvételéről, marxista műveltségéről, szociáldemokrata elkötelezettségéről szégyenlősen hallgattak. Ez a skizofrén állapot csak ideig-óráig tartható fenn. Tiszta vizet kell önteni a pohárba.

Alig találunk erre jobb alkalmat, mint a költő által 1935 tavaszán kezdeményezett, 1936 tavaszán elindult Szép Szó című folyóirat születésének 90. évfordulóját. Alapító- és szerkesztőtársának, Ignotus Pálnak a harmincas évek közepén szerveződő Új szellemi fronttal szemben a liberalizmus „házi reformját” hirdető krédója így hangzott: „Személyi szabadság szociális igazságtevés nélkül, az túlságosan kevés; szociális igazságtevés személyi szabadság nélkül, az semmi”. (Ignotus Pál: Csipkerózsa. Budapest, Múzsák, 1989, 169.) Az ifjabb Ignotus szerint hitvallására ezt a választ kapta: „Tehát liberális kommunisták vagyunk – mondta Attila felcsillanó szemmel. Imádott műszavakkal babrálni. De a képlet, belhasználatra, elfogadható volt. Nem azért – ezt félreértések elkerülésére kell sietve hozzátennem – mintha valami »liberálkommunista« pártprogram ötletét forgatta volna a fejében. A szociáldemokráciához állt, azt vállalta politikai otthonának, s bár egy és más jelenség elkedvetlenítette a pártban, és a párt sajtójában, elvi állásfoglalásán ez nem változtatott.” (Uo. 170.)

Csak felületes gondolkodás véli úgy, hogy a történelem megismétli önmagát. De a múlthoz tanulságért fordulunk, és előző korok értékes törekvéseit saját örökségünkként vállaljuk. Ebből a megfontolásból vállalkoztam arra, hogy a 2025. szeptember 24–26. között Hálózatok, karrier- és professzionalizációs modellek, értelmiségkutatás címmel Nagyváradon rendezett konferencián a Szép Szó népfront-elképzeléséről tartok előadást. Írásom ennek az előadásnak írott változata.

Kiadását Cserépfalvi Imre vállalta, de 1937-ben elállt a további együttműködéstől, s ekkor a Pantheon Irodalmi Intézet, Dormándi László vette át a kiadói feladatokat. A lap számai Löbl Dávid és fia nyomdájában készültek. Előállításának költségeihez Hatvany Bertalan nyújtott jelentős anyagi támogatást. Az első drámai fordulat a lap történetében József Attila 1937 decemberében bekövetkezett öngyilkossága volt. Majd 1938 tavaszán Fejtő Ferenc letartóztatása elől Franciaországba emigrált, végül Ignotus Pál 1938 végén a zsidótörvények elől Londonba menekült. A lap szerkesztője 1939-es megszűnéséig Gáspár Zoltán lett.

Egy időszaki sajtótermék működtetéséhez nagyon heterogén szereplők laza és folyton alakuló közössége szükségeltetik. Csupa szuverén egyéniség, egy részük kulcspozícióban. A lap irányítását végző testület csúcsán a szerkesztők, Ignotus Pál és József Attila álltak. Cserépfalvinak, a kiadónak, tekintettel anyagi érdekeire és kiadáspolitikája egyéb területeinek sikeres vitelére, hathatós beleszólása volt az ügyek intézésébe. A mecénásnak, Hatvany Bertalannak is szava lehetett abban, amire a pénztámogatását fordította. A szerkesztők körül egy szűkebb mag képződött, a szerkesztőség tagjai, s egy tágabb kör, amely a belső munkatársakból állt. Az eredményes működés szempontjából nem voltak közömbösek a sorra megjelenő számok munkatársai sem, akik saját üzeneteiket kívánták eljuttatni a forgalmazó intézmény által a befogadókhoz. A velük való kapcsolatfelvétel és kapcsolattartás a szerkesztők és a belső munkatársak kapcsolati tőkéjének logikája szerint alakult. De tekintettel kellett lenni arra a rétegre is, amelynek olvasmányként a lapot szánták, mert a lapszámoknak, mint áruknak el kellett kelniük a szellemi élet piacán. „A magyar közvélemény haladóbb része régen várt egy ilyen folyóiratra: a baloldali racionalista fiatalság megmutatkozására” – írja Szirtes Andor. (sz. a. [Szirtes Andor]: Szép Szó..., Századunk, 1936. máj. 144.)

A rendszeresen (az egyszerűség kedvéért: havonta) megjelenő orgánumot létrehozó közösség sajátos, folyton változó erőviszonyok szerint állandó alakulásban volt. Ebben a próteuszi variabilitásban voltak állandó elemek, amelyek a lap arculatát alkották, kijelölték az irányt, amely felé a folyóirat haladni kívánt. Ezek közül a konstans elemek közül a népfronteszmét emelem ki. A fogalomnak önreflexiós jelentősége volt, tehát azt a játékszabályt jelölte meg, amelyet a szerkesztőség saját normájaként vállalt. Ez volt az az inherens módon jelenlévő összefogó erő, amely a sokféleségnek és a változékonyságnak nagy teret adott. Ahhoz, hogy esetünkben éppen ez a terminus emelkedjék ki, a periodikának az adott történelmi helyzettel kellett találkoznia.

(Molnár Tibor: A haladó szellemű magyar írók a „Szép Szó” köré tömörülnek. Brassói Lapok, 1936. júl. 3. 7.) Ignotus az új szellemi frontra utal, amely a Gömbös Gyula által képviselt jobboldali országvezetés és a magyar írástudó értelmiség új generációja közötti szövetséget kívánta létrehozni. Inkább szellemes, mint pontos megfogalmazása annyiban hitelt érdemel, hogy ez az eseménysor hozta egymáshoz újra közel az évek során kissé eltávolodott két barátot, József Attilát és Ignotus Pált, s vált a költő kezdeményezésének, az új folyóirat alakításának kezdőpontjává, hogy a magyar értelmiség, a Válasz folyóirat köre, a népi írók és a velük rokonszenvező szellemi emberek jobbratolódása ellen tiltakozzék, ellensúlyozza azt.

A meghasonlás európai politikai háttere a nácik 1933-ban Németországban történt uralomra jutása, az olasz fasizmus fokozódó hatása és a hivatalos magyar politikai élet ezzel összefüggő jobbratolódása volt. Az első döbbenetből felocsúdó baloldali mozgalmak keresték a megoldást, hogyan vethetnének gátat a jobboldali előretörésnek. Ezeknek a törekvéseknek volt az egyik első látható eredménye a francia Népfront. Három nagy baloldali párt, a szocialisták, a radikálisok és a kommunisták összefogásával jött létre 1936-ban. A Népfrontba tömörült pártok megnyerték az 1936. április-májusi választásokat és népfrontkormányt alakítottak a szocialista Léon Blum vezetésével, amely 1938 áprilisáig irányította az országot.

A Szép Szó szerkesztői tehát koruk új, számukra ígéretes politikai fejleményét tekintették követendő példának, s így a politikatörténeti fogalmat metaforikusan alkalmazták arra a módra, ahogyan ők az egykorú magyar valóságban a folyóirat-szerkesztést elgondolták. Egyik utolsó nyilatkozatában, nem sokkal halála előtt József Attila így fogalmazott: „a francia népfront mintájára, ahogy azt a Szép Szó-val szeretnők”. (József Attila: Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak? Szép Szó, 17. sz. 1937. 5. kötet, 2. füzet [szeptember], 173.) A reménynek, hogy „a lelkekben megalakulhat egy magyar néparcvonal”, már a Szép Szó harmadik számában Gáspár Zoltán hangot adott. (Gáspár Zoltán: Népszövetségi közjáték. Szép Szó, 3. sz. 1936. 1. köt. 3. füzet, 267.) A másik szerkesztő, Ignotus Pál szintén nagy reményeket fűzött a francia Népfront győzelméhez, s ehhez kívánta igazítani a folyóirat szellemiségét: „a Néparcvonal gondolata, melynek nem csak az ad nyomatékot, hogy az aktuális francia és spanyol politikában uralkodik s hogy közel állnak hozzá, a roosevelti Északamerikai Uniótól a szociáldemokrata kormányzatú skandináv királyságokig, egész sereg ország hangadói, hanem ezenfelül és főként, hogy ezen a gondolaton át talál vissza a szocialista munkásság, liberális polgárság, polgárosodó parasztság és öntudatos intelligencia egymáshoz, önmagához, történelmi hivatásához, a Nagy Forradalom eszmeköre által kijelölt útjához, a demokráciához. A mi helyünk ebben a harcban csak a Néparcvonalon lehet.” (Ignotus Pál: Viszontválasz. Szép Szó, 17. sz. 1937. 5. köt. 294.)

A történelmi helyzet által kikényszerített összefogás korántsem volt magától értetődő, szembement mindennel, amit a közfelfogás a politikai és társadalmi élet természetes megosztottságaként tudomásul vett. E rendhagyó megoldás vonzerejét a népfronteszmét elfogadó új közösség toborzására vállalkozó szerkesztőség részéről csak látványos sikerrel lehetett biztosítani, ahogy a kommunista Lázár Vilmos megfogalmazta: „A februári választásokon a baloldal egységes tábora, amely magába tömörítette a republikánus baloldaltól... az anarcho-szindikalistákig a haladás híveit, győzelmet aratott a reakción.” (Lázár Vilmos: Politika és parasztság Spanyolországban. Szép Szó, 1. sz. 1936. 1. köt. 1. füzet, 87.) De bőven maradt ok tartózkodásra, óvatosságra is. Kérdéses maradt, hogy a korábbi ellenségek szövetsége kiállja-e a gyakorlat próbáját, nem pillanatnyi felbuzdulásról van-e csak szó? Rossz ómen: Léon Blum kormánya valóban meg is bukott 1938-ban.

A korábban egymással versengő, rosszabb esetben egymást élesen bíráló, akár a másik létjogosultságát, erkölcsi hitelét is kétségbevonó politikai pártoknak, hogy egységet mutassanak föl, 180 fokos fordulatot kellett tenniük. Ehhez az addig érvényes értékrendeket radikálisan át kellett rendezni, híveik egymással szembeni ellenséges indulatait le kellett csillapítani, fel kellett adniuk olyan elveiket, amelyek gyakorlatukat szabályozták.

Ez még akkor sem volt kis feladat, ha számba vesszük, hogy – mint József Attila 1933 tavaszára keltezett [Magad emésztő...]-je mutatja – az átalakulás bizonyos folyamatai már korábban lejátszódtak, s a fordulat csak szentesítette, ami csendben korábban végbement. Sőt, az ellenféllel való érintkezés szinte folyamatosan fennállt, éppen csak elhallgatták vagy jobb esetben szabályt erősítő kivételekként kezelték a szereplők, mint József Attila és Kosztolányi baráti kapcsolatukat, vagy Hatvany Lajos a támogatást, amelyben osztályellenségét részesítette, s a fordulat ezt most csak legitimálta. Az sem könnyítette meg a szövetségre lépő egykori ellenfelek dolgát, hogy nyilvánosan ki kellett állni döntésük mellett, a közösség előtt meg kellett okolni gondolkodásbeli, magatartásbeli fordulatukat. El kellett hárítaniuk az áruló megbélyegzést, a számító minősítést, a behódolásról szóló hiteltelenítő ítéleteket.

A fordulat csak azzal a feltétellel volt működőképes, ha nem egyoldalúan történt, a korábbi szemben álló feleknek kölcsönösen kellett egymásnak engedményeket tenniük. A politikatörténeti szinten megfogalmazott elv átvitele a társadalmi-kulturális élet területére újabb nehézséggel jár, mert akár taktikai, akár stratégiai jelentőségűnek fogadjuk el eltérő pártok koalícióját, ez felbontható, felszámolható volt anélkül, hogy az adott pártok eredeti önmeghatározása emiatt súlyos bántalmakat szenvedne. Egy értelmiségi közösség tagjai azonban ilyen típusú együttműködést vállalva visszafordíthatatlanul megváltoztatták addig követett irányukat. Ilyen elkötelezettségből kihátrálni nem lehetetlen, de ilyenkor számolni kell az adott írástudó belső megrázkódtatásával, integritása sérülésével.

Molnár Tibor, a Brassói Lapok interjúkészítő újságírója pontosan föltette a megfelelő kérdést József Attilának: „Sok vita tárgyát képezte az, hogy Önök közösen szerkesztik a lapot, mert hiszen tudvalevő, hogy nem egészen azonos a világnézetük. Ignotus Pál polgári baloldali, míg Ön szocialista.” József Attila így okolja meg a szerkesztőtársától őt elválasztó szakadék áthidalását: „Erre a kérdésre egyszer Ignotus Pál válaszolt egy cikkben, amelyben egy francia íróra hivatkozott, aki ezt mondta: »Azon, hogy polgári baloldali legyek-e, szocialista, kommunista vagy akár anarchista, gondolkozhatom. De azon, hogy baloldali legyek-e, pillanatig sem.« Ez hozott bennünket össze. Az, hogy lényegében mindkettőnk világszemlélete baloldali.” (Molnár Tibor: Beszélgetés a magyar Panait Istratival. Brassói Lapok, 1936. júl. 5. 4.) Ignotus Pál pedig így jellemzi az induló lapot: „A szociál-liberálisok és polgári radikálisok mellett vannak szocialisták, mint József Attila, Fejtő Ferenc és Veres Péter, de katolikusok is, mint Füsi József, Horváth Béla és Juhász Vilmos, itt van a szintén spirituális hajlandóságú Hatvany Bertalan, a sok tekintetben jobboldali Hevesi András és Horváth Tibor.” (Molnár Tibor: A haladó szellemű magyar írók a „Szép Szó” köré tömörülnek. Brassói Lapok, 1936. júl. 3. 7.)

Ignotus és József Attila a lap tervezésekor olyanokat toboroztak, akik hajlandóak voltak elfogadni ezeket a feltételeket. Aligha találunk megfelelőbb példát erre Déry Tibor csatlakozásánál, aki ezekben az években dolgozott A befejezetlen mondat című regényén, amelynek főhőse egy nagypolgár. Parczen Nagy Lőrinc meggyőződésből és lelkiismereti okokból igyekszik kapcsolatokat építeni a proletárokkal, akik erős gyanakvással fogadják közeledését. A Szép Szóban közölt esszéjében Déry ebben a szellemben tette magáévá a népfronteszmét: „azok mellé áll, akiknek mind erkölcsi, mind társadalmi érdekei egyeznek érdekeivel, az elnyomott osztályok mellé. Vállalja az érdekközösség rosszízű szavát, mert tudja, hogy pillanatnyi érdekei ellen egy magasabb és egészségesebb érdek nevében cselekszik. Erkölcsi érzéke kielégül, mert felbontani igyekszik a lélek eldologiasodott rétegeit. Mesteremberi szorgalma új feladatot kapott: kifejezni igyekszik azt, ami nem tudja magát kifejezni.” (Déry Tibor: Az írói szabadságról. Szép Szó, 2. sz. 1936. 1. köt. 164.)

Regényében Déry nem tagadja az antagonisztikus ellentétet a kizsákmányoló polgárság és az elnyomott proletariátus között, s polgár hőse nehéz útja a nagypolgárságból a külvárosi szegénység körébe a családjától történő elidegenedés árán és a prolik gyanakvásának közepette megy végbe. Az ellentétet gazdagok és szegények között nem lehetett eliminálni. A Szép Szó munkatársai és olvasói mégsem adták föl az út keresését, amely embertől emberhez vezet. Ignotus Hugó már a folyóirat első számában leszögezte: „Nem könnyű elkülönböztetni egymástól kereszténységet, liberalizmust és szocializmust”. (Ignotus: Rosszirányú mozgalmak. Szép Szó, 1. sz. 1936. 1. köt. 1. füzet, 73.) Ignotus Jean Jaurès kapcsán már 1934 augusztus elején lendületesen érvelt József Attila Alkalmi vers a szocializmus állásáról című versét ihlető cikkében a liberalizmus és a szocializmus összeegyeztethetősége mellett: „ma már ki lehet mondani, hogy a szociáldemokráciában a polgári gondolat virágzott volt ki, s hervadása rossz előjel a polgárság számára.” (Ignotus: Az idők mögül. Ad notam Jaurès. Magyar Hírlap, 1934. aug. 5. 5–6.)

Ignotus előbb idézett mondata egy másik fontos áthidalási formulára is utal. A kereszténységet, általában a vallásos hitet és a tudományos világnézetre alapozó, vallási kételyt hangoztató, vagy egyenesen ateista modern gondolkodás között is antagonisztikus ellentét húzódott. Nemcsak Ignotus igyekezett hidat építeni a humanista és a teista világnézetek között. Egyenesen meglepő az a figyelem, amely a folyóiratban a vallásos beállítódás iránt megnyilvánult. Ennek oka alighanem az a felismerés, hogy a náci újpogányság és általában a Harmadik Birodalom valláspolitikája és az egyházak között komoly feszültség támadt, és az antifasiszta mozgalmak módot láttak arra, hogy a hívők tömegeit elidegenítsék a szélsőjobboldaltól. Magukon a keresztény egyházakon belül is reformmozgalmak születtek, s a Szép Szó munkatársai között több neokatolikus értelmiségit találunk. A folyóirat számain József Attila Szerkesztői üzenetétől kezdve vörös fonálként húzódott végig a vallásos meggyőződés körültekintő, óvatos és hangsúlyozottan kíméletes kezelése.

A szövetségkeresés még három fontos irányba terjedt ki.

A második szám cseh költők verseit közli József Attila és mások fordításában, a harmadik számban pedig román költők verseinek fordításai alatt olvashatjuk a költő nevét. A július-augusztusi számban Karel Čapek francia nyelvű Humanizmus című előadása olvasható József Attila fordításában. De a folyóirat legnagyobb és leginkább szembeötlő, mert tüntető jellegű vállalkozása a Szép Szó csehszlovákiai, pozsonyi és prágai útja volt, amely miatt megkapta a hazaárulás vádját.

Fejtő Ferenc a Mai magyarok régi magyarokról könyvnapi különszámának szerző gárdáját azonban úgy kérte föl, hogy abban helyet kapjanak a korábbi generációk vezető képviselői, Babits, Móricz, Kassák is. Ezzel a gesztussal a nemzedéki törést begyógyítva vállalták az időbeli folytonosságot a modernség korábbi hullámaival.

Külön említést érdemel a folyóirat kiállása a pszichoanalízis, vele a modern emberkép mellett, amely nem hunyt szemet a kor barbársága fölött, s tudomásul vette az emberben működő romboló erőket is. A halálösztönnel számoló, az ösztönvilág jelentőségét felértékelő tudományos irányzat korántsem magától értetődő humanista jellegének kifejtését nem akárkire bízták a szerkesztők: Thomas Mann-nak a 80 éves Freudot köszöntő nagy szabású előadását közölték a lap harmadik számában.

A Szép Szó támadásainak célpontja a német nemzetiszocializmus és annak szövetségesei voltak. Mégis beszüremkedett a folyóiratba – és ez a korabeli magyar mentalitást mélyen jellemzi – az olasz fasizmus, Mussolini rendszerének türelmesebb fogadtatása. Méghozzá nem is periférikusan. A társainál eleve konzervatívabb Hatvany Bertalantól ezt olvashatjuk: „a fascizmus pozitívumait és az emberi haladás érdekében tett szolgálatait épp úgy tekintetbe kell vennünk, mint kétségtelenül fennálló s az emberiségre valóban nem hasznos árnyoldalait.” (Hatvany Bertalan: Halvaszületett reform, vagy ujjászülető gondolat? Szép Szó, 17. sz. 1937, 5. köt. 288.) Ignotus Pál nyomban rendre utasította a kiváló kelet-kutatót: „A fasizmus lényege a szabadság-ellenesség... a mai Olaszország komoly intellektuálisai, kivált a fiatalok, erősen antifasiszták”. (Ignotus Pál: Viszontválasz. Szép Szó, 17. sz. 1937, 5. köt. 293.)

Idéztem Ignotus Pál visszatekintését arra, hogy a szerkesztőket lapjuk megalapítására az új szellemi front meghirdetése, a népi írói generáció és Gömbös Gyula kapcsolatépítési kísérlete motiválta. A hír által keltett indulat azért csapott ilyen magasra az alapító szerkesztőkben, mert az általuk is méltányolt fiatal szellemi elit árulását látták benne. Nem volt kisebb a kárörömük, amikor a kísérlet kudarcba és a szellemi frontba tömörült írótársak keserű kiábrándulásába torkollott. A pórul járt írástudók a kudarc ellenére is kitartottak a népi mozgalom politikai célkitűzései mellett. A Szép Szó szerkesztői szemében ezért sebezhetőségük, a „völkisch” szellem fertőzésével szembeni immunitáshiányuk gyanúja fennmaradt. Lázár Vilmos a győztes francia népfrontot ünnepelve azonban: „A győzelem tartós azonban csak úgy lehet, ha a győztes baloldal minden ellentéten át össze tud fogni az agrárkérdés gyökeres rendezésére is” arra intette az induló folyóirat szerkesztőit, hogy ne mondjanak le „az agrárkérdés gyökeres rendezéséről”. (Lázár Vilmos: Politika és parasztság Spanyolországban. Szép Szó, 1. sz. 1936. 1. köt. 1. füzet, 87.) 

Megoldásul az kínálkozott, ha a Válasz köré tömörült rivális értelmiségiek helyett hiteles parasztpolitikusokat nyernek meg szövetségesként. Ilyen volt Takács Ferenc, aki a szociáldemokrata pártban politizált, s még inkább Veres Péter, akit József Attila szintén a munkásmozgalomból ismert. A falu, a paraszti világ belső ismeretében Veresnek nem akadt versenytársa, s bár kissé autodidakta ízzel, elméleti tudása sem volt jelentéktelen. A balmazújvárosi parasztíró a folyóirat első évfolyamának – mondhatni – belső munkatársa lett. Szerepeltetése a népfrontos folyóiratban komoly próbatételt jelenthetett, mert írásaiban napirenden tartotta a falu-város ellentétét, a parasztok és a polgárok közötti feszültséget. Ignotus Pál nyilvános vitát tervezett vele, amelyet a rendőrség nem engedélyezett. A gyanakvó Ignotus figyelmét nem kerülte el, hogy Veres Péternek maradtak szabad vegyértékei, amelyeket nem a Szép Szóban kötött le: „ott látom, kormánypárti képviselők és fajvédő publicisták társaságában, a fentnevezett »izgága vörös parasztot«”. A népi írók felé építeni kezdett hídpillér munkálatai ezzel félbemaradtak.

A népfrontpolitika eme megbicsaklása vezetett a Szép Szó első nagy szerkesztési válságához. Cserépfalvi Imre kiadói üzleti okokból, baráti érzelmekből és bizonyára elvi nyitottságából eredően is jó kapcsolatokat ápolt a falukutató írókkal, és szerette volna őket a laphoz kötni. Ebben József Attilával közös nevezőn állt: „Attila gyakran jött be a Váci utcai irodámba, ahol a falukutatók gyülekeztek, s keresett személyes kapcsolatot Kovács Imrével, Szabó Zoltánnal. Talán nosztalgiát érzett a paraszti élet, a falu iránt.” A szerkesztőség azonban nem nézte jó szemmel a népfrontosság kiterjesztését népi irányba. „Főleg Ignotus volt gyanakvó – folytatja Cserépfalvi –, nem leplezte, attól tart, hogy a falukutatók is előbb-utóbb tán a »völkisch«-utat választják... valamennyi falukutatóval szemben gyanakvó volt. Igyekezett megakadályozni, hogy létrejöjjön a lapban a tervezett »népfront«.” (Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései. Budapest, Gondolat, 1982, 151.) 

A válság 1936 őszén vált manifesztté, és az év végére kenyértörésre került sor: „javasoltam, hogy tartsunk szerkesztőségi ülést, ahol mindent tisztázunk. Attila mindenben igazat adott nekem... Számot vetettem azzal a tartalommal, amellyel kiadványaim megjelentek, s gondoltam, hogy e tendenciához kellett volna a Szép Szónak is igazodnia.” De a kiadó Cserépfalvinak be kellett látnia, hogy „gyenge vagyok ahhoz, hogy a lapnál politikai befolyást biztosítsak magamnak.” (Uo. 152.) Így elváltak útjaik, s a lap újabb lépést tett az urbánus egyoldalúság felé.

A francia Népfront deklarált mintául választása nyomán természetesnek tekinthető, hogy kommunista körök kapcsolatfelvételt kezdeményeztek a Szép Szóval. A jelek szerint korábbi konfliktusaik dacára kapcsolatot kerestek József Attilával. Lengyel András egy tanulmányában végignyomozta ezeket a szálakat, de az 1936 nyarán és őszén kicsúcsosodott akciók regisztrálásán túl alapos utánajárása ellenére sem talált adatot arra, hogy a kísérlet bármiféle eredményhez vezetett volna. A költő ekkor írt Világosítsd föl című versének szellemisége, a „fasiszta kommunizmus” formulával a középpontban, kizárja annak lehetőségét, hogy József Attila engedményeket tett volna korábbi elvbarátainak. Hosszas magyarázat nélkül összefoglalom József Attila üzenetének lényegét: a „mivelhogy rend kell a világba” rezignált és ironikus megállapítása a rendpártiság visszautasítása, és a nácizmusnak a Szép Szó felfogásának megfelelő általánosítására megy vissza, amely minden totális diktatúrával szembefordul, legyen az jobb- vagy baloldali. A „fasiszta kommunizmus” kifejezés a nácizmus és a bolsevizmus közé tesz egyenlőségjelet, és a sztálini terrort veszi célba.

Ő lett a bűnbak azért, mert a kommunista mozgalom nem léphetett be a Szép Szó népfrontjába. E történet szerint József Attilát a szerkesztőségben háttérbe szorították, s Fejtő az ő rovására lett Ignotus Pál mellett a lap másik szerkesztője.

Igaz, Fejtő megtette a magáét azért, hogy egykori pártja kiátkozza. 1936 őszén három kiemelkedő jelentőségű írásban fejtette ki szovjetellenes álláspontját. Kommunista ellenfeleit különösen az a könyvismertetés botránkoztatta meg, amelyet Fejtő André Gide Szovjetunióban tett látogatásai során szerzett tapasztalatairól írt: „Gide... azt kifogásolja Oroszországban, ami benne más színezetű diktatúrákkal rokon. A szellem egyenruháját, az elnyomatást, a leegyszerűsítést, a személytelenülést, az embertelenedést, a tudatlanságot, a hamis propagandát, a kulturális együgyűségeket.” (Fejtő Ferenc: „Ami fontosabb Oroszországnál is”. Szép Szó, 10. sz. 1936, 3. köt. 193.) Mi mást lehetett volna kitalálni József Attila „védelmében”, mint hogy a költő hasztalanul tiltakozott a cikk megjelentetése ellen. A Korszerűtlen beszélgetésben található Marx-kritika sem nyerte meg a tetszésüket, de a legnívósabb, és akár még a Szép Szó által hirdetett humanista ideológia önkritikájaként is olvasható írás az Erasmus avagy beszélgetés a humanizmusról című dialógus volt: „A moszkvai ítélet ad oculos demonstrálta, hogy az orosz nép jelenlegi urai visszaéltek azzal a hatalommal, amelyet a kezükbe adtak. Ezen mit sem változtat, hogy olyanokat végeztek ki, akik, ha felülkerekednek, bíráikkal ugyanígy bánnak el. A hangsúly azon van, hogy kivégeztek tizenhat embert, akiktől a rendszer urait még csak lényeges különbségek sem választották el; politikai nüanszokért békeidőben Justizmordot követtek el oly eszmék nevében – traitres de la humanité, merte írni a vádlottakról a francia nyelvű moszkvai hírlap,  – amelyek kizárják még az emberélet kioltását is.” (Fejtő Ferenc: Erasmus, avagy beszélgetés a humanizmusról. Szép Szó, 8. sz. 1936, 3. köt. 21–22.)

Ez a fajta gondolkodás kategorikusan kizárta, hogy a Szép Szó egy népfrontba tömörüljön a moszkvai bolsevistákkal. Nem vitás, hogy ebben József Attila közös nevezőn helyezkedett el Ignotus Pállal és Fejtő Ferenccel. A népfrontpolitika érvénye azonban lejárt, és amikor 1945 után a régi munkatársi gárdából összeverődöttek újra akarták indítani a lapot, szembetalálták magukat a Moszkvából hazatért győztes kommunistákkal, akik nem felejtettek...