A 30 százalékra becsült magyar baloldali tábor parlamenti képviseletét nyíltan felvállaló, hirdető Demokratikus Koalíció 1,14 százalékos eredményt ért el az idei országgyűlési választásokon. Az eredményvárón a stáb vállalta a megjelenést hívei előtt. Dobrev Klára elnök köszönetet mondott mindenkinek, szavazóknak, aktivistáknak, párttagoknak, keserű büszkeséggel ecsetelte, mekkora munkát végeztek, majd vállalta a kudarcért a felelősséget, és bejelentette, ő és az elnökség is lemond pozíciójáról.Teljesen korrekt fellépés volt. Az embert egyedül az zavarhatta, hogy ugyanez a párt négy éve nem vállalta a közös felelősséget a hatpárti összefogás vereségéért (34,44 százalék!), a kínos pillanatokban nem állt ki a színpadra az előválasztással kijelölt miniszterelnök-jelölt, Márki-Zay Péter mögé, sőt, azonnal bűnbakot csinált belőle. Vezetői nem akarták elhinni, hogy nekik is részük volt a bizalomvesztésben, nekik is viselniük kell a gyengeség, hiteltelenség bélyegét.
Politikai pozícióharc
Ez a politikai baloldal (az MSZP-t, és bizonyos értelemben a Párbeszédet, az LMP-t és a Momentumot is ideértve) azóta sem tudott megújulni, mind jobban elvesztette kapcsolatát a társadalommal, nem érzi annak pólusait, rétegeinek mozgásirányát, erőterét. A megsemmisülés határára ért, a kérdés az, maga lép át a nemlétbe, vagy megvárja a kegyelemdöféseket is. Persze, mindig történhetnek csodák…
Lehet ezért okolni személyeket, pártpolitikai pozícióharcokat, rossz döntéseket, téves irányokat, de talán tanulságosabb a folyamat törvényszerűsége.
A baloldaliság legelterjedtebb, klasszikusnak is mondható európai értelmezése a marxi kapitalizmuskritikára és forradalmi ideológiára épül.
A baloldal hosszú távú célja a tőkés kizsákmányolás megszüntetése a belőle fakadó összes társadalmi egyenlőtlenséggel, gazdasági-politikai hatalomcentralizációval együtt, aminek meghatározó eleme a termelőerők magántulajdonának eltörlése. Az erős polgári hagyományok nélküli, a szovjet szocializmust megjárt kelet-európai országokban ez kiegészült a lenini politikai örökséggel, hogy egy államhatalommal felruházott forradalmi elit képes biztosítani az átmenetet egy elnyomott osztályok nélküli társadalomba. Ennek az útnak voltak bűnös és biztató szakaszai, de végül célt tévesztett. Mindenesetre összes sajátságával együtt a Kádár-korszak szocializmusa is ezt a nyomvonalat követte, kitermelve azt a politikai elitet, amely végül meghatározó erőként vett részt a rendszerváltásban. Ami azt jelentette, hogy levedli magáról a klasszikus baloldaliságot, és visszalép a kapitalizmus nyugati mezsgyéjére. Csakhogy itt nem volt ilyen mezsgye. A szocializmushoz hasonlóan egy politikai „élcsapatnak” kellett megalkotnia. És az államszocialista baloldal erre is, azaz a kapitalizmus felépítésére is örömmel vállalkozott. Újabb átformálódással, polgári demokratává és kinevezett tőkéssé vedléssel, kezet nyújtva liberálisoknak, jobbközép erőknek.
Egy idő után azonban a társadalom nagy része meggyőződött róla, hogy az átalakulás, a szerepvállalás nem taktikai, hanem stratégiai jellegű, nem képviseli érdekeit. Megvonta bizalmát a rendszerváltó baloldaltól, és jobbnak látta, ha a polgári Magyarországot egy új polgári erő, a Fidesz formálja tovább.
Ám egy szerves működésre képes nemzeti burzsoáziát és polgári világot a NER sem tudott megteremteni, sőt, megerősödtek az oligarchikus formációk, a görcsös hatalommegtartás közben pedig egyre inkább centralizálódott és fasizálódott a rendszer (miközben vezetőik döntő többsége nem nevezhető fasisztának).
A bizalom így is másfél évtizedig tartott.Ebben az időszakban került sor a rendszerváltó baloldal utolsó nagy vedlésére, amelyet a Demokratikus Koalíció testesített meg a legmarkánsabban, legtudatosabban. Kényszerűen megszabadulva a tőkés, polgári világ „építésének” feladatától, megpróbált a jóléti társadalomért küzdő, nyugati mintákat követő szociáldemokrata pártként helyet találni magának a nagypolitikában. Kiderült azonban, hogy az egyre jobban radikalizálódó kormánypárt ehhez sem ad teret. Miután pedig a két évvel ezelőtti társadalmi erózió kihasználásáról lemaradt (nem kis részben bizalomvesztés következtében), ugyanezt a parlamentarista, szoftszocdem vonalat folytatta. Ugyan tudta, politikai cselekvésében mégis makacsul figyelmen kívül hagyta, hogy az emberek nem pártokért, bal- vagy jobboldalért, hanem népfrontos összetartással, egy energikus vezető és csapata mellett felsorakozva az Orbán-rendszer leváltásáért mennek majd el szavazni.
Rendszerben aszalódás
Utólag persze könnyű mindezt számonkérni. Az igazság az, hogy a klasszikusnak tartott marxista alapvetésű baloldaliság társadalmi alternatívát kínáló politikai képviseletére utoljára a rendszerváltás forgatagában nyílt lehetőség. Ezek a törekvések azonban kisebbségben maradtak, felőrlődtek. Azóta a polgári átalakulás folyamatában ez a fajta baloldaliság nem tudta politikai szinten pozicionálni magát. Nem volt hozzá tér. Ugyanúgy, ahogy a szocializmus idején a liberális és konzervatív nézetek sem artikulálódhattak a közéletben. Jelen voltak, hatottak az értelmiségre, az elitre, bizonyára szélesebb rétegekre is, de alkalmazkodniuk kellett a rendszer ideológiai-politikai kereteihez. Ha rákérdeztek egy „másként gondolkodó” politikai hitvallására, általában így válaszolt: Nem vagyok kommunista, de nincs bajom a rendszerrel.
Ma is ezt látjuk – csak fordítva. Elsősorban a posztszovjet Kelet-Európában, ahol még mindig épül a kapitalizmus és annak polgári demokráciája. Ez a modell sem tűri, hogy alapjaiban megkérdőjelezzék. Ha fölesküdtél rá, elfogadtad, megbékültél vele, lehetsz a politikai terében szociáldemokrata, liberális, konzervatív, akár még szélsőjobbos is. Csak tiszteld a magántulajdon, a tőke, a piac szentségét. Ha pedig nem vagy rá képes, úgy érzed, jobb lenne megdönteni, mindenféle kizsákmányolás nélkül, valódi társadalmi egyenlőségben, közvetlen demokratikus struktúrákban élni, menj el egy egyetemre vagy tudományos intézetbe, tanulmányozd Marxot, Trockijt, Gramscit, a kapitalizmus ellentmondásait, akit és amit akarsz, vagy alapíts egyesületet, klubot, olvasókört, civil segélyszervezetet, portált, folyóiratot, csak maradj távol a politikától. Ha nem megy, a rendszer majd távol tart tőle. Ilyen térben aszalódik ma a radikálisabb, rendszerkritikus, „igazi” baloldal, mozgalmi és erős nemzetközi közvetett nagyhatalmi támogatás nélkül.
Amúgy igaza van Dobrev Klárának, legalább 30 százalékos a hazai baloldali érzelmű tábor, de parlamenti képviseletére zöld lámpát kapó pártjaival együtt elfogadja a polgári világ, kapitalizmus kereteit.
Ha rákérdeznek, ez a politikai hitvallás nagyjából így szól: Én baloldali érzelmű vagyok, híve a nagyobb társadalmi egyenlőségnek, igazságosságnak, szolidaritásnak, de a magántulajdonnal, önmagában a gazdagokkal nincs bajom. A politikusok pedig mindenféle színűre festik magukat, szegfűvé szelídülnek, középutasságot hirdetnek, de sokuknál szerintem mindez csak meghajlás a kor realitása, diktátuma előtt. Személyesen most nem kívánok „leleplezni” senkit közülük. De a mélyebb baloldaliság szellemének, gesztusainak képviselői egyaránt ott vannak (voltak) a DK-ban, az MSZP-ben, az LMP-ben, a Párbeszédben, a Momentumban és a Kutyapártban. A Tisza Párt egyes tagjait hallgatva is előbb juthat az ember eszébe Marx, mint Antall József, még ha ők ennek nincsenek is a tudatában.
A Kutyapárt egyébként egy különösen érdekes eset. Ha messzebbről-magasabbról szemléljük őket, baloldali anarchista hagyományokra ismerhetünk rá. Ezt az irányzatot általában lázongónak, alternatívnak könyveli el a közgondolkodás. Pedig komoly elméleti háttér van az irányzat mögött, elég Bakunyin vagy Kropotkin nevét említeni. A lényeg leegyszerűsítve: a felülről hierarchikusan, erőszakszervezetek segítségével szerveződő, és így szükségképpen a mindenkori elit érdekeit képviselő államiság radikális tagadása, De nem a társadalmiságé. Csak a közös szabályoknak alsó szintről, szabad, közvetlen demokratikus struktúrák mentén kell kialakulniuk. Arculata és tevékenysége alapján a Kutyapárt ösztönösen ezt az irányt képviseli. De ugyanúgy keresi a legitimációs pontokat a létező rendszerben. Viccpártnak titulálja magát, tőle nem kell komolyan tartani, majd betrappol a parlamenti jelenlét bűvkörébe. Pedig egyértelmű, hogy jelenleg a civil szférában és a helyi önkormányzatokban lenne a helye.
Törődés a kitörésig
Most akkor mindez azt jelenti, hogy nincs mit tenni? Nos, a rendszerváltó, hitelességét is levedlő baloldalnak bizonyára ezt a következtetést kellene levonnia. De akik a helyükre lépnek, nem kerülnek légüres térbe. Csak komolyan, következetesen kell képviselniük kell a szerepet, amelyet felvállalnak. Ha a polgári demokrácia intézményes politikai terének baloldalán foglalnának helyet, először támogatniuk kéne a Tisza Párt körül szerveződő rendszerváltást, azaz a polgári demokrácia, a jogállamiság helyreállítását, majd baloldali pólusra húzódva, szociáldemokrata szellemben a munkavállalók és leszakadt rétegek érdekeit, felemelkedését képviselve. A mélyebb baloldaliság elkötelezettjei pedig folytassák a rendszerkritikus és más alternatívákat kínáló elméleti munkát, próbáljanak kapcsolatba lépni társadalmi mozgalmakkal, szervezzenek kis politikai közösségeket, várjanak a kitöréshez megfelelő pillanatra. Ilyen egyszerű. De sokáig nem lesz még nagyszerű.
