De hogy bocsássunk meg? Hogy bocsássak meg az én 1989 óta fideszes bátyámnak, aki ezt az ellenséges és gőgös úrhatnám világot aktivistaként igenelte évtizedeken át? (És büszke arra, hogy a mélyponton sem tántorodik el, ami komoly hiba, de mélyponton nem a vereséget, hanem a telhetetlen lopást, a rendszerszintű csalást és az urizáló fennhéjázást értem.) Mit írok vissza neki, hiszen nemrég gratulált (ugyan nem értem, miért nekem), és azt is írta, hogy legyen jobb, mint eddig. Ezen merengek a hömpölygő tömeg végtelen eufóriájában, és ekkor sírom el magam először a Batthyány-téren, párom ölelésébe temetkezve ráz a zokogás.
Párás szemmel nézem a szépséges tízezreket, akik pontosan ugyanazt érzik, amit én, levegőért robbanva ki a víz alól hosszú idő után, és reménykedem, hogy a csillogás örömkönnyeknek hat a szememben. Vége van!, ordítja egy sorstárs, én önkívületben viszonzom, és ölelem őt, akárcsak a következő ismeretlen ismerőst, akivel mint két pazar ízlésű FUCKNER-pólós magyar vitéz találunk egymásra az ország gyönyörű felszabadulásában, és aztán még sokakkal hasonlóképp. (A póló sötétkék-narancs, Molnár Áron webshopja a leterheltség miatt március 15-re nem tudta szállítani, a Rendszerbontó Nagykoncerten – Puzsér, te zseni! – kabát takarta, de most végre azonos lehetettem vele.
Rendszerbontó Nagykoncert: A hatalom fárasztóbb hét óra zenénél, Szabó Bence és Pálinkás Szilveszter megjelent a színpadonIstenem, hát sikerült végre!
Nem tudok betelni a metrólejárat tetején tomboló fiatalok, a körülüttünk táncolók látványával, örülök az idősebbeknek, akik nagyon cukin táncolnak, és az ifjaknak, akik a sörpadokon és a sörasztalokon hullámozva is vigyáznak egymásra. Nézem az arcokat egyesével, mindenkire örökké emlékezni akarok, és ezt hajnalig nem adom fel. Ki akarom merevíteni a pillanatot, hogy a mámor maradjon még velünk legalább egy kicsit, hiszen egy ilyen nap egyszer adatik meg az életben. Ne is legyen szükség többre.
Hetek óta éreztem, hogy ez csak kétharmad lehet. Érveltem azokkal szemben, akik szerint a 2026-os várakozásokra bármilyen módon következtethetnénk a 2022-es vagy a 2018-as eredményekből. Nem következtethettünk, hiszen annyi új erő jelent meg a változás, és annyi új tehetetlenség a romlás oldalán.
Hittem Hann Endrének és a szememnek. Amit az elmúlt hónapokban láttam, ahhoz hasonlót az elmúlt évtizedekben sohasem.
Aktív, okos és bátor ellenzéki vidékieket, aktív, okos és bátor ellenzéki fiatalokat. És láttam, ahogy erőt merítenek egymásból, erőt a (mindmáig nem rendezett) kegyelmi ügy jogos felháborodásából, Magyar Péter színre lépéséből, az önkéntesek áradó odaadásából, a kisajátított nemzeti jelképek visszavételéből, a hatalomnak bemutató sok százezres Pride-felvonulásból, Szabó Bence százados és Pálinkás Szilveszter százados mindent feláldozó kiállásából, Gundalf népmesei kurázsijából. És erőt a mindenre képes hatalom lelepleződéséből. Ezt az áradást már nem lehetett megállítani. A valóságot nem lehetett tovább eltagadni. Erőtlen hamis zászlós műveletekre, bornírt propagandára, a „Mi vagyunk többen!” Holdról is látható hiteltelenségének mantrázására futotta csak. Aztán Orbán eldöntötte a választást a magából kifordult győri ordításával: mínusz százezrek a hatalom, plusz százezrek a rendszerváltás oldalán. Orbán tudta, hogy baj van, de nem hihette el, mert a tömeg nem vehette észre rajta a bukás felé menetelést. De éppen a fölényes többség szüntelen igazolása kezdte ki a hitelességet. Így megy ez.
Másfél évtizedig elég volt bármire és bárkire ráolvasni bármit, és elmondani végtelenszer, ám ez most megváltozott. A Tisza esélyes alternatíva lett.
Az egykori ellenzék fórumaira nem azért nem ment el a tömeg, mert butaságot beszéltek (végezze el a feladatát az ellenzék, ugyan már, Hadházy Ákosnak volt igaza itt is: a feltéteket kellett volna megváltoztatni), hanem azért, mert esélytelenek voltak. A Fidesz egyik ősbűne, hogy a választási rendszerrel felemésztette az értelmes vita lehetőségét, lehetetlenné tette a baloldali és liberális (és a tiszta jobbközép) értékek eredményes képviseletét. Ezt hívják „a hatalom kizárólagosságára törekvésnek”, ami egyrészt alaptörvényellenes, másrészt emiatt bármikor fölemelhette volna a macskakövet a társadalom. De se ereje, se erőforrása, se bátorsága nem maradt hozzá. És mindenhol az jött szembe, hogy kétharmados felhatalmazás, választások és nemzeti konzultációk elsöprő tömege igazolja a hatalmat. Nota bene: a propaganda köztörvényes bűncselekménye is ez. Egyetértek Benyó Ritával, aki szerint visszás, ha valaki most írja alá az MTI-petíciót Németh Zsolt csatornaigazgató ellen, vagy most tapsol a Tisza-elnöknek az MTVA-ban. (Bár fontos az is, hogy a társadalom vagy a bíróság ítélete nem lehet se általános, se csoportos, mindenki más és más felelősséggel tartozik nyilván.) Minden nem fideszest is terhel valamilyen felelősség. És ugyancsak szívből ajánlom Pottondy Edina írását, aki aláhúzza, hogy a lelkiismeret pont arra van, hogy a gyarlóságainkat büntesse, de megjegyzi azt is, hogy ugyan nem híve a megtorlásnak és nem akar véresszájú, reakciós őrült lenni, de egy durván Stockholm-szindrómás működést, az elkövetők mosakodásához asszisztáló interjúk sorát nem érzi méltányosnak, hiszen „két hete még azzal fenyegetőztek, hogy ezeknek a poloskáknak nem lesz maradásuk az országban, ha újra nyernek.”
Egyetlen lépéssel jártunk a választási autokrácia bevégzése előtt. De már inkább volt az, mint nem.
Nem is értettem vasárnap este az M7-esen Rinyabesenyő-Babócsa-Kaposvár érintésével Budapest felé autózva a Partizánban megszólaló Szabó Andreát, aki szerint kiderült, hogy ez nem választási autokrácia. Már hogy ne lett volna az! Durván 99,7 százalékos készültségben maradt, de az volt. Elkészült a Kedves Vezető négyemeletes fröccsöntött szobra 3D-nyomtatóval, már csak a haja hiányzott. És ha már megidéztük: Orbán Viktornak egyetlen adekvát mondata lehetne ezek után a vádlottak padján: De sikerült? Mintha egy beteg gonosztevő tiltakozna a bokor alatt, letolt gatyával készülve a megbecstelenítésre, amikor a rendvédelem rákapcsolja a reflektort. Nem történt erőszak? Dehogynem. Nem történt gyalázat? Dehogynem. Autokrata-ejakuláció helyett kényszerű kapituláció történt? Nem rajta múlott. Mindent megtett érte.
A magyar demokráciát nem katonai junta vetette láncra erőszakos puccsal, hanem kutatásokra és pénzre támaszkodó társadalommérnökök, akik mindig csak annyit vettek el a szabadságunkból, amennyit a hatalmuk megtartásához szükségesnek láttak.
Az orbáni önkény nem is engedhetett volna meg magának még négy virgonc évet (lám-lám, virul a szólásszabadság!), hogy egyre-másra bukjanak ki a csontvázak a páncélszekrényekből a maradék civil szervezetek és a maradék kritikus média miatt. A „jogi, erkölcsi és politikai” elégtétel nyolc éve, az ellehetetlenítési törvény egy éve van csőre töltve, és ha egy jogi fegyver megjelenik egy drámai színpadon, akkor előbb-utóbb el fog sülni. Kocsis Máté frakcióvezető sem hagyott kétséget, az átláthatósági törvény elfogadásával kezdenék a ciklust.
És akkor már nemcsak megbélyegeznék a Soros-/komcsi/libsi/ukrán ügynököket, mint teszik tizenhat éve, hanem Btk.-paragrafusokat tennének mellé. De már nem tesznek. Szívességet viszont lehetnek helyette (ízlés szerint): válaszolnak a Tisztelt Bíróság kérdéseire.
Például, hogy az ország érdekei és döntései ellenére miért kötöttek ki a kipcsak Keleten, miért tagadták meg az EU és a NATO-szövetségeseket, miért hazudtak kétharmadot (nem szabad és nem tisztességes választásokkal) 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben, miért akadályozták a népakarat megnyilvánulását választásról választásra, miért vezényelték kézi vezérléssel a közmédiát („mi itt nem az ellenzéki összefogást támogatjuk, és akinek ez nem teszik, vegye a kabátját”), miért tették dollármilliárdossá a miniszterelnök gyerekkori barátját, miért nem lázadtak föl a nepotizmus ellen? (Lázár színpadias kullancsozása kevés, Ferencz Orsolyáé választás után lehangolóan későn volt).
Orbán a főfelelős, igen. Ha a hívei most nem követelik a lemondását, és nem mennek be gyónni az első templomba (a pap pedig gyónjon meg nekik, megérett az idő), akkor vétenek ismét. Igaza van Ruff Bálintnak, százak és ezrek életét és egészségét tette tönkre, nyomorította meg ez a rendszer. És ezt ugyanúgy nem szabad elfelejteni, ahogy a kommunizmus és a fasizmus áldozatainak emlékét. Mert nem ismétlődhet meg.
De Orbán életműve olyan orbitális trágyakupac, amitől eltávolodni nem lesz nehéz (organikus az iránytű). És ha távolodunk, akkor már jó irányba indultunk.
És akkor eljutottunk a lényeghez, amit a leköszönő kormány feltétlen híveinek, köztük az én édestestvéremnek is érdemes volna megszívlelnie. Megveszik-e továbbra is a kedvenc kefirmárkájukat, ha egyszer egeret talál benne? Nyaralnak-e még egyszer ugyanott, ahol koszt és káoszt találtak? Ugye, nem. Akkor miért kellett támogatni tökön-babon át egy utat tévesztett gyülekezetet? Miért kell igenelni a rendszert, ami a nemzeti politizálás jegyében a magyarellenes román George Simion mellett tette le a garast, és együtt vétózott a Beneš-dekrétum-tagadásért felvidéki magyarokat börtönnel fenyegető Robert Ficóval? Innen nézve úgy tűnik, hogy azért, mert mindig volt egy patás ördög (Gyurcsány, Soros, Biden, Zelenszkij etc.), akitől a magyarokat meg kellett védeni. De nincs ellenség. És igazolásul csak számolni kell a napokat: mennyi ideje nem mennek magyar katonák meghalni a keleti frontra, mennyi ideje nem viszik el a magyarok pénzét Ukrajnába, mennyi ideje nem épülnek migránsgettók, és a többi.
Magyarok vagyunk, ragaszkodjunk a szavak jelentéséhez, az értelmes párbeszédhez, amikor nem Orbán Viktor mondja meg, hogy kik vagyunk és hogy milyen a világ, mert magunk is remekül el tudjuk dönteni.
Addig támogassunk egy kormányt, ameddig a helyén van a szíve és az esze, és ameddig nem nevezi ki magát a magyar érdekek tévedhetetlen és örökös ismerőjének. És lelkiismeret-furdalás nélkül állítsuk meg, ha a magyarok egy csoportja ellen, rajtuk taposva és keresztül gázolva akarja megőrizni a többségét. Ez nem egy futballmérkőzés. Ez egy agora, ahol érvek vannak és döntések, időben, térben, és sok mindenben korlátozva. A kritikus és hiteles sajtó életelem, mert a kamugyár éppúgy halálos, mint a romlott hús. Azt sem eszünk, ne éljünk egészségtelen szellemi táplálékkal sem. (Orbán Viktor egy Fidesz-kongresszuson vagy évértékelőn a Népszabadsággal címeivel támasztotta alá: a szoci kormányok olyan bénák voltak, hogy még a saját sajtójuk is bírálta őket. Itt a lényeg: a független sajtó nincs és soha sem lesz a hatalom zsebében, ellenben teszi, ami a dolga. Tájékoztat, értékel, összefüggéseket mutat. És szakszerűen emlékszik a közelmúltra. A „mindenki újságíró” korában különösen fontos ez, vegyetek hát Népszavát sokat, mert az jó.)
És most kereshetnénk egy utolsó működőképes állapotot, amire visszaállíthatnánk a társadalmat, de ha megtehetnénk is hibát követnénk el.
Csodás esély (így utólag), hogy megnézhettük a gödör alját, mert így soha nem akarjuk látni többé. Amit akarhatunk, az egy kedves és mosolygós ország például (sok-sok idő), ahol a fogalmak nem erőszakolhatók meg heveny menczerizmussal, „a béke, szabadság és egyetértés” nem írható elő falra szögelt Nemzeti Hitvallással. A béke, szabadság és egyetértés mindennapos küzdést igénylő illékonyság. És addig lehetséges, amíg nincs alaptörvény asztalára és horgolt terítőre biggyesztve. A nemzeti hitvallás Kossuth és Széchenyi (éles vitáik ellenére, vagy tán éppen azért) nemes egyet nem értésében is vitathatatlan hazafisága. És Batthyány Lajos, az első felelős magyar miniszterelnök önfeláldozása (személyes szál, hogy a kivégzése előtt oldalági felmenőm, Balassa János sebészorvos gondozta a sebesüléseit a börtönben, öngyilkos akart lenni ugyanis, de végül nem ez az utolsó képünk róla, ilyen kevésen múlik.)
Ők mind együtt a haza. Hozzuk őket haza.
