Kollégák voltunk egy középiskolában. Annyit láthatott belőlem, hogy lyukas órákban mindig mentem edzeni a tornaterembe. Általában futottam sprintben tíz percet, száz húzódzkodás, száz fekvőtámasz és aztán kosárra dobáltam. Tesitanár volt, korrektül köszöntünk egymásnak, egy a hatvannégy kolléga közül. Azt biztosan tudom, hogy először sokan kellemetlenül fogadtak, ejtőernyős voltam, Anyám vitt be a suliba és én nem tudtam gyorsan alkalmazkodni a kialakult viszonyokhoz. A nagy buggyos Stüssy gatyám és a kis raszta tincsem nem tett jót a megítélésemnek, ma már máshogy csinálnám, de végül is ez is csak egy magyar iskolára kivetítve igaz. Miért lenne baj, hogy van egy tanárnak egy raszta tincsecskéje és egy graffitis nadrágja? Itt Skóciában egyszer Rita dolgozott egy középiskolában, az angol szakmacsoport vezető hölgy, nyakig tetoválva volt és rózsaszín volt a haja. Elég komoly karriert futott be tanárhoz mérve.
Teltek az évek. Úgy láttam, egyre többen elfogadtak, látták dolgozom, csinálom a kirándulásokat, cserekapcsolatok Párizzsal, Krakkó, Birkenau, Recsk. Jöttek a versenyeredmények, remek érettségik. Emelt szinten szárnyaltak a diákjaim, de a középszinten is zavarba ejtő éveim voltak.
- És akkor, tudna esetleg valami érvet még a kunok jogállása mellett mondani?
- Igen, például a kunok megtartották egészen az első világháborúig a jogukat, hogy lóval menjenek háborúba!
Nagy csend.
- Ne haragudjon, erre hogyan emlékszik?
- Tanár úr mondta, három és fél éve, megjegyeztem!
Egyszer kihozta a HVG az iskolánk történelem szekcióját elsőnek, az egész országban. Három tanár volt benne, ekkor dőltem hátra, már nem kellett bizonyítanom.
Szóval olvasom a posztot, a volt kollégám minősíthetetlen nyilvános posztban szapul a Facebookon. Értem amit ír, de nem tudom dekódolni, mert nem ilyenben voltunk. Nézem a sorokat, nem értem. Írok vissza, miért beszélsz velem így és itt? Mi köze van ehhez az embereknek? Azt hittem, jóban vagyunk.
-Te koszos, te! Nem volt neked jó itthon tanárnak lenni, te balfasz? Kimentél koszos tetves munkásnak Skóciába, elrontottad a magad és a családod életét, te szerencsétlen! Jóban voltunk igen, de már elmúlt, te áruló! Vesztes vagy egy senki!
A diákok olyan mennyiségben támadtak vissza, védtek meg, hogy nekem nem is kellett semmit írnom, némán néztem a hozzászólások százait. Volt kollégám zavartan védekezik, a volt diákok lemészárolták a Komment Mezei Csatában (by Bödőcs).
Azt hiszem belebetegedtem. Mit tettem? Tényleg mindent elszartam? Napokig forgolódtam az ágyban. Már pénteken sem voltam jól. Szóltam a kollégáknak, hogy tényleg legyenek türelmesek, mert választás jön és nekem ez nagyon nehéz. Mert én évekig úgy éltem itt, hogy még egy hónap, még egy hét és én lassan megyek haza. Csak egy örök átutazó vagyok, mint Ákos népzenei hőse. Aztán kopott a fogadkozás, lassan gyökeret eresztettem ebben az országban, gyerekeim felcseperedtek, és én megtanultam angolul.
A munka az volt, hogy egy másfél misis nagy ház előtt, kockakövekből kellett garázs feljárót építeni. Vigyázni kellett a vízszintezésre két irányba lejtéssel, hogy a víz, értelemszerűen, lefelé folyjon. A főnököm átküldött egy YouTube-videót, mondta, ez alapján csináljam. Vakartam ahol nem viszketett, kollégám azonnal beállt a betonkeverő mellé, kifejezve azt, hogy ő ugyan ebben a Mekk Elek klubban nem vesz részt, én meg elkezdtem építeni. Péntek délután elpakoltunk, főnököm nem jött vissza. Túl sok munkát vállalt el, kénytelen volt rám bízni ezt. Biztos voltam benne, hogy nem lehet jó vége ennek. Mikor elpakoltunk, végül is úgy láttam, jó lesz ez, de belül mondta a hang, hogy száz, hogy nem sikerülhet egy ilyen elsőre. A háziaknak tetszett. Kaptunk egy kávét.
Vasárnap reggel. Előző nap, már annyira kellemetlen volt a viselkedésem, hogy szólt Rita, szedjem össze magam, nyugodjak le. Elmentünk együtt futni, hat kilométer, tényleg jobban lettem, lezuhanyoztam. Elkezdtünk öltözködni. Meglepett, a párom milyen csinos, parfümfelhő, új cipő. Nem mond senki semmit, önkéntelenül a legjobb ruhámat szedem elő a szekrényből, öltözöm. A lányom levágja a hajam, megborotválkozom. Rita szól, hogy több kávét ne igyak, azt hazudom, hogy csak kettőt ittam, pedig mind a ketten tudjuk, ez negyedik. A doboz cigi, két és fél éve a polcon, ránézek, nem teszem el, de tudom, ha veszítek ma, akkor felbontom. Nekem már nincs időm. Nem szabad cigiznem, mormogom, meg tudom állni!
A belvárosba érünk, egy hatalmas palotát bérelt ki a magyar állam a választásokra Edinburgh egyik központi utcájában. Leparkolunk, kiveszem az alkalomra festett street artomat, idézet az István a királyból. A lányom forgatja a szemét, elég ciki lehetek. Hót elegáns mindenki, én meg egy hatalmas festménnyel lavírozok. Kitámasztom a palota kapujába. Rájövök, ezt ma mindenki érteni fogja. Bemegyünk az épületbe. És itt valami elindult. Pár hónapja voltunk egy magyar humorista értékelhetetlen előadóestjén, és nekem az volt az utolsó élményem a honfitársaimról. Ott ült fáradtan majd kétszáz ember, olyanok voltunk, mint az egynapos puding egy kerti asztalon felejtve. Most viszont valami érdekes akváriumba léptem be. Mindenhol értelmes arcú és elegáns magyarok. És mindenki csivitel és mindenki izgatott. Kerül valahonnan egy magyar zászló, állok mögötte, fotóznak minket, kihúzom magam, mikor csináltam én ilyet? Döbbenten nézem magam.
Mindenhol magyarok, sokan köszöntenek, volt akit hat éve nem láttam, volt kollégák, ismerősök ismerősei. Parolázás, kézfogások, ölelgetés. Az egész épület tele, egy diplomáciai tag mondja, már 80 százalék regisztrált megjelent, elképesztő mi van, egy órája hármas sorokban álltak az emberek!
Kilépünk az ajtón, már bedobtuk a levélszavazatokat, magyar család jön, szélesen vigyorognak, három gyerekkel, még egy három gyerekes család élőzik valakinek. Mindenki ragyog, értetlenkedve forgolódom, évek alatt nem láttam ennyi magyart egyben itt, s most egy random váci utcán érzem magam a kötöttáru bolt és a díszhalas között. Minden magyar elegáns, egy toplis ember nincs. Kik voltunk mi ott a „humorista" estjén? És kikké váltunk?
Olyan mint egy film.
A párom hazamegy a gyerekekkel, mi vagy hatan elindulunk gyalog valahová. Elnevetgélünk, de amikor valaki szóba hozza, hogy úristen, már csak 4 óra és zárnak az urnák, megfagy a levegő. Valaki a hasát fájlalja. Csak percekre tudjuk elengedni a feszültséget. Mindenkit hazakísérünk, egyesével, mint amikor középiskolások voltunk. Ketten maradunk, beülünk meginni valamit, nem merünk alkoholt kérni, marad a kávé.
