Nagyon elszoktam attól, hogy bárki is képviselje a kormányzásban, az ország vezetésében az én érdekeimet, szempontjaimat, világlátásomat (liberális? centrista? zöld? liberális-centrista-zöld?), hogy ezáltal nekem is legyen némi beleszólásom a dolgokba. Persze Budapest mindig is egy nagyobb szigetnek számított, amely hullámtörőként állt ellen a NER-es világ szellemi gyarmatosításának, hol nyertes (Pride), hol vesztes csatákkal (SZFE), de a napjai, rendszerbontás nélkül, meg voltak számlálva.
Tizenhat év után most megint visszakaptunk valamit, amiről szinte már lemondtunk. 1989-ben is azt az örömteli döbbenetet volt a legnehezebb feldolgozni, hogy az a hely, ahol addig éltünk, kialakítva a magunk külön kis birodalmát, hirtelen országnyira tágul, és ott is otthonosság lesz, ahol addig csak idegenséget feltételeztünk. Amikor a kilencvenes évek elején először játszhattuk le valamilyen rendezvényen Kolozsvár főterén, hangosan és nyíltan, az LGT híres dalát (Miénk itt a tér), bizsergető volt, hogy amit addig csak szimbolikusan éreztünk, tábortűz mellett vagy a bulikon énekelve, a maga konkrétságában is megjelenik. Olyan volt ez nekem mint egy miniatűr honfoglalás.
Ma persze úgy énekelném, felborítva a prozódiát, hogy: Miénk is itt a tér. És ez az „is” a legfontosabb: ezt vette el tőlünk a NER, ezt szereznénk vissza úgy, hogy mindenkire érvényes maradjon. Az eufória lecsengése után is. És ha ez valóban összejön, akkor végképp érthetetlenné válik, hogy hol van a nemzeti oldal. Mert: mindenhol. Gyűlölném a megmaradt éveimet gyűlölségekre pazarolni, miközben prédikálni sem akarok a szeretet cukrosságáról. Inkább megélni szeretném a lehető legtermészetesebben, ahogy a reggelit dobom be a már napsütötte erkélyen, vagy mint egy céltalan sétát, ami észrevétlenül tölti fel az embert. Többször nekifutottunk már, és csak nagyon rövid időre jött össze, de talán most. Talán most mindenki össze tud kaparni annyi tanulságot az elmúlt időkből ahhoz, hogy rájöjjön: megérné egy otthonos ország fenntartása a vakhittel és a kidagadt erekkel szemben.
Még valami megütötte a fülem Magyar Péter beszéde alatt, hiszen szólt a külhonban élő magyarokhoz is, azaz személyesen nekünk, hogy menjünk haza, hiszen ránk is szükség van. Azért ez egészen más ahhoz képest, amit a fideszes korszak sugallt, vagy olykor nyíltan ki is mondott: nem baj, ha azok, akik nem értenek velünk egyet, elhagyják az országot. Kívül tágasabb, ha nem igazodsz. Hát, mi nem akartunk igazodni, és főként azt nem akartuk, hogy Duska ilyen igazodós világba nőjön bele, ezt a túlélési technikát szívja magába önkéntelenül is. Ká-Európában mindig is nagyon könnyű volt megtanulni a hajbókolást, és annál nehezebb volt megszabadulni tőle. Néha egy élet is kevés volt hozzá.
Viszont könnyen lehet, hogy már késő. A nejem és Duska gyökerei már mélyebbek itt, Bécsben, hogy csak úgy egyszerűen ki lehessen őket húzni. Magamon is azt vettem észre, hogy fontosabbá vált az európai identitásom, mint a napról napra szűkebb zubbony: a magyar. Az, hogy a kettő megint nem feltétlenül zárja ki egymást, új fejlemény. Mert hiába erősítette meg olykor Orbán, hogy nem akar kilépni az EU-ból, nem akar végképp hátat fordítani Európának, igazából úgy éltünk, mintha már nem lennénk ott. Sűrűn jártam és járok haza most is, anyám, a barátok, Pest, a könyvesboltok, a mozik, a villamoson elcsípett beszélgetések, vagy csak a hangulat miatt: bóklászni a Körúton. Odaköt a nyelv, a munka, megannyi kihívás. De ugyanolyan haza már a Gersthof és a Türkenschanzpark is, az a csöndes biztonság és kiszámítható nyugalom, ami itt vesz körül. Aki ezt megtapasztalja, ezt a megtöbbszörözött hazaérzést, már nehezen engedi el: máshol is otthon akar lenni. Ha már tervezek, inkább azt tervezem, hogy valamelyik spanyol tengerpari városkában töltöm a nyugdíjas éveimet, vagy az olaszoknál, mert mindig megérintenek a barátom történetei, ahogy a trieszti mindennapjairól mesél. Arról, hogy az olaszok körében teljesen leszokott a magyaros panaszkodásról, sérelemkeresésről, néma betartásokról: élvezi a harsány, duzzadó életet. A tenger zárt végtelenségét.
Szóval mi nem megyünk haza, mert már otthon vagyunk. Inkább azt szeretném, ha Magyarország jönne közelebb hozzánk. Élet- és jókedvben, kiegyensúlyozottságban és nagyvonalúságban. Apró-cseprő dolgokban. Olyan tágas hazaszeretettel, amibe a világ is belefér. Vagy legalábbis nem lóg ki belőle. Én ehhez tudom hozzátenni a magamét. Kellett hozzá két országváltás, pár kacskaringó, némi elpazarolt idő, hogy erre ráébredjek. De ezt most már nem is adom: ez az enyém. Ez a sokszínű szőttes lett az én magyarságom, és minden szál fontos benne. Senki kedvéért nem huzigálok ki semmit, és remélem, hogy nem is fognak erre kérni. Úgy leszek és úgy leszünk jók ennek az országnak, ahogy vagyunk. Izzadtság nélkül, könnyedén.
