Reggel 7-kor már sorban álltam a kerületi szavazóhelyiség előtt április 12-én. Amellett, hogy átjelentkezéssel szavaztam az egyik legzsúfoltabb, legtöbb átjelentkezőt gyűjtő budapesti szavazókörben, 9-re a város másik felében is kellett lennem. Vasárnap ide vagy oda, engem várt az aznap reggeli értekezlet és egy a szokásosnál is izgalmasabb nap a munkahelyemen. Szóval nem kockáztattam, több tucat koránkelővel együtt, a szükséges dokumentumok felmutatását követően átvettem a nekem járó szavazólapokat és zöld borítékot, majd magamra húztam a szavazófülke függönyét.
Éltem a választójogommal és a karikán belül maradva gondosan berajzoltam két egymást keresztező vonalat oda, ahová hosszú hónapok mérlegelése után a legjobbnak gondoltam. Pont úgy, mint ahogyan azt 18 éves korom óta minden országgyűlési, önkormányzati és európai parlamenti választás alkalmával teszem.
A szavazólapot aztán alaposan összehajtva belecsúsztattam a kapott zöld borítékba, biztonságosan lezártam, majd a fülkéből kilépve az egyik középre tett műanyag urnába dobtam. Hogy ezt követően ki és mikor nyitotta ki, majd rögzítette a szavazatom, azt már nem tudom. Ahogy azt sem, hogy hová húzta be az X-et a mellettem lévő fülkében szavazó idős néni, vagy az az elsőszavazó fiatal fiú, aki utánam lépett be. Nem mindenhol övezi ugyanakkor ekkora titoktartás azt, hogy ki kit támogat és hogy egyetért-e a rendszerrel vagy sem.
Feltett kéz az igen
Két héttel a választások előtt a svájci Appenzellben kirándultam. Próbáltam gyorsan és sokat rápihenni az előttem álló néhány hétre, amihez számomra semmi sem jobb választás, mint a zöld legelőkön és dombokon bolyongás távol a város zajától, kolompoló marhák társaságában, finom sajtokat és hagymaszószos bajor kolbászt majszolva.
Az Appenzell név egyszerre takar egy aprócska falut és egy egész kantont, ahol kicsit máshogy csordogál az élet, mint máshol a világon. Legalábbis azok számára, akik nem valamilyen modern hivatást és életformát választottak, hanem mezőgazdaság és állattartás teszi ki a mindennapjaikat csakúgy, mint a több száz évvel ezelőtt itt élt elődeiknek.
Attól függően, hogy mikor olvad el az utolsó hó is a magasabban fekvő területeken, legkésőbb május vagy június környékén a férfiak összecsomagolnak és felhajtják a jószágaikat a közeli hegyekbe. Itt élnek aztán hosszú hónapokig apró alpesi faházakban, a mindennapjaikat pedig a friss hegyi füvet legelő marhák, juhok és kecskék őrzése teszi ki, amiknek a tejéből aztán méltán híres svájci sajtokat és csokoládékat gyártanak. Legalábbis a helyiek kissé romantizált elmondása szerint.
De nemcsak ez teszi Appenzellt különlegessé, hanem az is, ahogyan az itt élők döntenek arról, hogy pontosan ki, és milyen formában képviselje a többség akaratát a regionális, vagyis kantonális ügyekben.
Itt ugyanis a 18 év fölötti választópolgárok évente egyszer összegyűlnek a város főterén, vagyis a Landsgemeindeplatzon és mindenki számára nyilvános módon, kézfeltartással szavaznak minden számukra fontos kérdésről és ügyben.
A szokás valamikor a késői, 13-14. századi középkor idején alakult ki a magasan fekvő alpesi régiókban. Állítólag azért, mert az itt élő emberek az éppen regnáló központi hatalmat gyengének vélték, ezért az irányítást a saját kezükbe véve maguk döntöttek a helyi törekvésekről és teendőkről. Többek között a törvényekről, feljebbvalókról, képviselőkről és adókról is. A választópolgárok az egyetértésüket kézfenntartással jelezték, ami lehetővé tette a szavazás tisztaságát és átláthatóságát, de erősítette az összetartozás érzését és a demokratikus jogok érvényesülését is.
