A jazz Picassóját jött megidézni a Brussels Jazz Orchestra, elhozva magával szólistaként Ambrose Akinmusire-t

A szokásosnál több német, talán flamand dialógust lehetett hallani, míg a közönség várakozott a bejutásra, néhány honfitársunk pedig a „Benelux triangle”-ban – értsd az antwerpeni Jazz Middelheim, a rotterdami North Sea Jazz és a brüsszeli Flagey – szerzett tapasztalatait osztotta meg a BJO betűszóval jelzett formációról, például azt, hogy az 1993-ban alapított Brussels Jazz Orchestra miért nem tradicionális big band. Ez hallható Joe Lovano Wild Beauty-ján, Philip Catherine Meeting Colours és Tutu Puoane We Have A Dream című albumán is, amelyeken közreműködtek, és ők hallhatók egyébként az Oscart nyert The Artist – A némafilmes filmzenéjében is. Aki a koncertet meghallgatva kíváncsi lett, annak ajánlom figyelmébe John Ruocco mellett (aki kinevelte a parádés fúvós generáció szaxofonos különítményét) Dennis Luxion és Jacques Pelzer „hangképeinek” tanulmányozását is. Szóval a BJO a német NDR-hez és a svéd Boilerhouse Big Bandhez hasonlóan inkább „rájuk” hangszerelt izgalmas kortárs projektek prezentálására specializálódott.

Az idei európai miniturnéjuk „legkeletibb kikötője” lett Budapest, ahova elhozták megmutatni a katalógusukba most bekerült Miles Davis-file-t. Ez a Genti Szépművészeti Múzeumban bemutatott Path of Virtues után a második projekt, amelyben a szaxofonos Lennert Baerts (aki Ambrose Akinmusire és Guillermo Klein mellett a hangszereléseket is jegyzi) dolgozott a zenekarral. „What’s Not There”-re keresztelték a produkciót, a mottó Davis a zenésztársakat inspiráló tanácsának részlete: 

Miles és Picasso összevetése egyébként Duke Ellington szellemes bonmot-ja, telitalálat, hiszen két zseni élvezte a sikert, a génjeiben hordozta az exhibicionizmust, és mágnesként vonzották a nőket, mert lazán hajóztak el Herkules oszlopai mellett, ügyet sem vetve a non plus ultra figyelmeztetésre. De az „egy lépést se tovább” az ókorban is csak a tétova hajósokat állította meg. A jelen Picassóit és Daviseit viszont roppantul inspirálja, hogy az öntörvényű zsenik felbukkanása után a lehetetlen feliratot a molinón hamarosan a „miért ne?” váltja fel.

Nem a tribute jegyében celebrált, nosztalgikus reneszánszprogramot hallottunk. Erre garancia Akinmusire, akit Steve Coleman egy iskolai előadáson meghallva már tizenévesen elhozott Európába turnézni, és aki Hancock, Wayne Shorter, Vijay Iyer, Spalding, Joni Mitchell, Brad Mehldau, Bill Frisell és Kendrick Lamar mellett pallérozódva olyan soundot teremtett, hogy rá nem vonatkozik a poén: Don’t try this if you’re not Miles Davis (Ne próbálkozz vele, ha nem Miles Davis vagy). Otthonosan és értőn mozog Davis életművében, a kisujjában van a technikai arzenál, képes megidézni a trombitást mint kreatív újítót és mint „frontembert” anélkül, hogy szimpla másolásra vállalkozna.

Az „anatomical theatre”-ben a fülünk hallatára folyt a dialógus az ad libbing, az improvizálás jegyében, a zenész „influenszer” muzsikusi örökségével. Ízekre szedte, összerakta, változatokat mutatott. Érti, amit Miles (és Picasso) szimpla epigonjai – és barátnői – sosem, hogy náluk nem létezik „nyitott könyv” üzemmód, olyasmire képesek, mint Gaudí, aki a saját képére formálta Barcelonát. A teremtés szellemére és technikájára érdemes koncentrálni, ahogy Ambrose teszi.

Lennert Baerts kissé „gyarmati” angolos akcentussal konferálta a tételeket, köztük olyan „finomságokat”, mint a Masqualero Wayne Shortertől, utalt Davis és Jimi Hendrix groove-kísérleteire a Rainy Day jegyében, de szóba került a Jimmy Heath jegyezte Gingerbread Boy is. Miles Davis, a fáradhatatlan innovátor ott volt velünk, miközben Akinmusire mögött bemasíroztunk a delphoi Apollón-templomba, ámulatba és kábulatba eshetett ki-ki kedve szerint, ahogy új kontextusba helyezte a kompozíciókat, friss és kreatív értelmezéseket mutatott a tisztelet és az invenció között balanszírozva. Eszébe sem jutott „lefújni az égről a csillagokat”, inkább Nicolas Cage-re hallgatott: „Néha fontosabbak a hangok, amiket nem játszol el.” Lennert Baertsszal fújt euforikus duója ennek iskolapéldája volt – kár, hogy felvétel nem készült róla.

Ambrose valódi „hangszere” azonban a közönség: megpendít tudatalatti húrokat, amire az ösztönök és érzelmek reagálnak. Világossá válik mindenki számára, hogy a „Gnothi Seauton” igazi jelentése az, hogy aki önmagát kiismerte, azt többé nem érheti meglepetés az életében. Akinmusire játékában ott volt a jazz múltja, jelene, sőt azt is hallottuk, merre tart majd a jövőben.

Mission: Impossible in Jazz – akár ez is állhatna majd a lemez borítóján. Milesnak alighanem tetszene.