Széchenyi Krisztiánnal, a hatodik generáció képviselőjével – hol máshol? – a Magyar Tudományos Akadémián, annak Könyvtár és Információs Központjában találkoztam a Széchenyi-lakomák emlékkönyve hasonmás kiadásának bemutatóján. A megjelenésében „Széchenyis” férfi köszöntőbeszéde során a magyar nemzet egysége megteremtésének és együtt munkálkodásának örökké aktuális kívánalmáról, vágyáról szólt, amelynek gróf Széchenyi István is szószólója volt.
A Nemzeti Casino, amelyet a legnagyobb magyar 1827-ben alapított, a XIX. század végének és a XX. első felének egyik legfontosabb kulturális és társasági központja volt Budapesten. A haza üdvéért élő és tevékenykedő államférfi egy aranyserleget hagyott végrendeletében a Casinóra azzal, hogy ott minden évben tartsanak egy részvényesi ebédet, és az ő emlékére emeljék magasba azt. 1864. február 1-én volt az első emlékbeszéd, attól kezdve minden évben megtartották a Széchenyi-lakomát – amennyiben a háborús vagy gazdasági helyzet ezt nem engedte, akkor csupán a Serlegbeszédet.
Kíváncsi voltam, hogy a megjelenésében a nagy elődökhöz hasonlító, hires család sarja hogyan éli meg a Széchenyiségét a mindennapi munkájában és kihatással van-e a társadalomban betöltött szerepére, valamint arra is, hogy áldásként vagy teherként éli-e meg a nevéből fakadó történelmi és abból adódó szellemi örökséget.
„Abszolút áldásként. Gyermekkorom óta érzem ennek a névnek a pozitív aspektusából fakadó súlyát és a mögötte rejlő erőket, azt a haladó eszmeiséget és odaadást, ami mindig is jellmezte a családunkat. Ennek első, tudatos érzékelése 1991-ben, hétéves koromban történt, amikor is szerveztek egy Széchenyi-találkozót, ahová édesapám elvitt engem – akkoriban a legifjabb Széchenyit. Bejártuk egykori ősi birtokainkat, a számunkra történelminek számító helyeket, többek között Nagycenket. Ezen kívül akkoriban készített dokumentumfilmet Székely Orsolya rendező az én felmenői ágamról, Széchenyi Páléról, amit megnéztem. E kettő, külön-külön is erős érzelmi hatás alapján datálom hétéves koromra azt a pillanatot, amikor megéreztem, hogy a név, amit viselek, nemcsak egy egyszerű közigazgatási megkülönböztetés a többi nyolcmilliárdtól, hanem benne rejlik a felelősség, a kötelességtudat a családért és igen, a nemzetért. A gyermekeimet is ebben a szellemben, az örök értékek mentén nevelem feleségemmel, Széchenyiné Plesovszki Petrával, aki nagyon szépen beilleszkedett ebbe a hitvallásba, amit én Széchenyiként megélek. Mindamellett nem lehet ezt könnyű küldetésnek venni, hiszen a lehetőségeink teljesen mások, mint a reformkorban, illetve a kilencszázas évek elejéig.
Nyilván sokakban felmerül, hogy grófi leszármazottként biztosan még mindig kastélyban élünk, és olyan anyagi javakkal bírunk, amivel sokmindent megengedhetünk magunknak, de ez nincs így.
Született egy döntés, amiben nemcsak a mi családunkat, hanem számos nemesi családot úgy ítéltek meg, hogy nem méltók azokhoz a javakhoz, amit évszázadok alatt kaptak érdemeik elismeréséért. Ezt elfogadtuk. Mi lélekben visszük tovább a szellemiséget, tanulunk, dolgozunk, mint bárki más, de közben azt az értékrendet képviseljük, ami megmaradt számunkra eszmei örökségként.”
A Gróf Széchenyi Család Alapítvány és annak égisze alatt működő Széchenyi Szabad Akadémia (Szabadegyetem) hitvallása és küldetése, hogy modern eszközökkel kövessék a legnagyobb magyar példáját, és tettekkel erősítsék hazánk gazdasági-, politikai-, művészeti- és kulturális életét. Az aktív politizálás távol áll Krisztiántól, bár érzi, talán agilisabban kellene a vélményét képviselnie, de azt is tudja, hogy neve miatt vékony mezsgyére lépne, ha ezt megtenné.
„Nem tudom, felnőttem-e a feladathoz, és készen állok-e arra, hogy a politikában is olyan módon képviseltessem a nevemet, ahogyan az ahhoz méltó volna. Érzem a felelősséget, és hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben, hogy aktívabb legyek ezen a területen, de mivel azt szeretném, hogy általam soha, de soha ne csorbuljon a Széchenyi-név nimbusza, még várok és figyelek. Az alapítványt testvérem, Tímea viszi, nem vagyok tevőleges résztvevője annak a munkának. Ez nem elzárkózás részemről, de egyrészt Zánkán élünk, és kisgyermekes családként nehéz megoldani, hogy minden rendezvényen ott legyünk, másrészt nekem van egy saját magam által elképzelt kép arról, hogy a magyar kulturális életben hogyan akarom a Széchenyiségemet megmutatni, és ezt a belső hangot próbálom minél önazonosabban követni.”
A Széchenyi családfát végigböngészve, nem találtam több, kizárólag művészettel foglalkozó, azt hivatásként űző családtagot. Krisztián is úgy tudja, hogy ebből a szempontból különleges helye van a családban, bár emléke szerint van egy hölgyrokon, aki balettművész volt. Utánanéztem és kortársunk, a bécsi születésű, Széchenyi Larissza, az angol Royal Ballet balerinája volt addig, amíg feleségül nem ment egy francia herceghez. Azon töprengtem, Krisztiánt vajon mi inspirálta arra, hogy többségében politikai és gazdasági hatalmat kivívó, vezető tisztséget betöltő felmenője ellenére, a Balaton mellett felnőve, táncművész legyen?
