Két hete, mikor felkelek, mindig elmosolyodom magam és egész nap derűs vagyok. Hallom a madarakat és hallom a csicsergésük.
Mondtam a páromnak, hogy egész életemben, azzal példálóztam, hogy az a bajom, túl sok mesét olvastak nekem. Elhittem, hogy a jó győz és a gonosz elnyeri a méltót. És most a mese, itt van előttem.
Mit vesztettem? Mit nyertem? Hiszen, ha maradok, most nem vagyok művész Skóciában, nem írok ezeken a hasábokon, nem vagyok idegenvezető a mesés havas skót hegyekben, korábban álmodni sem mert napidíjakért. Ha otthon maradok, bele sem merek gondolni, mennyire unalmas életem lett volna, ahhoz képest, ami ma körbevesz. Jóllehet, nagyon sokat izgulok itt, de ez az izgulás másféle, borsosabb, mint otthon.
Hirtelen az eddigi beszélgetések talajt vesztettek, s nem tudom, miről fogok karikatúrát festeni?
Hétfőn, s nem is kell elmondanom, hogy melyik hétfőn, ki lettem rúgva a munkából, írtam már múlt héten is. Nem nagyon szoktam volt kirúgva lenni korábban, de itt Skóciában ez már a negyedik alkalom.
Az Üvegtigrisben Lali, a helyi hülye kérdezi az apját:
– Apa, jó helyen van ez a kocsi?
– A kocsi jó helyen van fiam, te nem vagy jó helyen!
Nagyon keményen beleálltam ebbe a skót kalandba. A gyerekeket ki kellett menteni a magyar rendszerből. Először voltam 3 napig betegellátó, de elhánytam magam. Egy nő előttem kakilt egy vödörbe. A feleségemnek azt mondtam, hogy inkább meghalok, de ezt nem akarom. Aztán jött a lépcsőháztakarítás. Itt rámszóltak, hogy ne telefonálgassak a feleségemnek, nem ezért fizetnek, s én nem mondhattam el nekik, hogy félek, s az egyetlen fix pont a feleségem, aki ebben a városban van, s emlékszik, ki is vagyok valójában.
Mikor összebújva aludtunk, csak akkor voltam az, álmaimban, aki vagyok.
Aztán jött a csatornapucolás hat éve. Hétszer estem le. Tetőkön mászkáltam fagyban, télben, nyárban. Mikor elfújta a szél a létrám, órákra fennragadtam. Csapott le rám tornádó, szakadt be alattam a terasz, estem bele üvegházba. Dolgoztam grófoknak, a királynő szakácsának, zeneszerzőnek, matematikusnak.
Az öreg matematikus, kihívott az erdőbe.
Volt ott egy kis háza.
Ott dolgozott, egyetemen tanított.
– Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de maga nem munkás ugye?
– Nem, magyar vagyok és tanár voltam korábban...
– Szereti maga ezt?
– ...
– Miért nem változtat?
– Mert, mert nem tudok uram. Dolgoznom kell, megállás nélkül, s nem tudok azon gondolkodni, mi legyen velem, mert fáradt vagyok.
Láttam, az aggastyán megsimogatja a fejem a szemével. Azt képzeltem, Apám áll ott.
Hat év után elküldtek, mert új tulaj jött. Karácsonykor rúgtak ki, mert bejelentett alkalmazott voltam, biztos a juttatásaim sokba kerültek. Javasolták, menjek vissza vállalkozóként dolgozni. Nem is válaszoltam.
Aztán a fesztiválszezon, egy év vendéglátózás. Azóta nem járok fesztiválra, mióta pánikrohamom volt a kialvatlanság miatt. A zene zajjá vált, a fiatalos hangulat üzletté, a hippi szólamok szánalmas paródiává. A punk eladható póló. Palesztin zászlók, gofri, hatfontos sör, karkötők.
Aztán egy konyha, ahonnan a perui szakács túrt ki, mert a feleségének kellett a hely, a csodás kis közösségi kert éttermében.
Aztán ez a kertépítés, másfél év. Hétfőig.
Mikor üvöltött velem a cseh vállalkozó, olyan tisztán láttam magam a helyzetben, mint még soha ebben a tíz esztendőben. Megint nem értettem, mi a baja, rapszodikus kedve elragadta. Tudtam, sokat szív és ez nem tesz jót a hangulatnak. Tombolt, mintha minden héten csak a bajt hoztam volna rá. Nem emlékezett arra, hogy másfél évig igazából semmi rossz szót nem lehetett rám mondani.
