Kozma Klaudia: Szerencsesüti

Elképzelem az utolsó képkockákat. A vonatutat Aveiróba, a buszozást, majd hajózást Praia de São Jacintóra, a várakozás perceit, amíg estére kiürül a part. Fejben számolok. Két hónapja nem szedem a gyógyszereket, ennyitől talán kellően bódult leszek. Legutóbb nem tudom, mennyit vettem be, egy üveg borral kísérve, amikor tizennégy órát aludtam, nehezen keltem. Ezt az állapotot kell felsokszoroznom. Ájulásig. Előtte majd sétálok a homokos dűnék között, közben csak három mozdulatot kell ismételnem folyamatosan.
Szájba rak. Ráiszik. Megy tovább.
Csukott szemmel fekszem tovább, és hagyom, hogy rám boruljon a reggel. Nem tudok elbújni előle. Megpróbáltam, de bekúszik a paplan alá is. Bezzeg a gyerekek, ha becsukják a szemüket, azt hiszik, őket sem látja senki! Én is láthatatlan akarok lenni. De csörög az óra. Kint még sötét van. Bent sötétebb. Csak három mozdulat kellene.
Jobb láb az ágy szélére húz, bal láb mellé zár, kézzel feltolom magam. És már kint is vagyok. Legalább az ágyból.
Nem megy. Csak a szívem dobog, de olyan, mintha nem az enyém lenne.
Tegnap Juli azt mondta, nem csoda, hogy napok óta magamba fordulva ülök az irodában, hát egy ideje alig aludtam, kurvára fel voltam pörögve, és sokat dolgoztam azon, hogy annak a szar ízű szerencsesütit gyártó ügyfélnek elkészüljön az anyák napi reklámja. Biztos a kimerültség miatt vagyok rosszul mostanában. Egy dolog segíthet rajtam, ha a hétvégi koncerten úgy bekúrunk, mint múltkor, meg jót tenne nekem egy kis egészségügyi kúrás is, de ha lehet, most ne tűnjek el, látni akarja, kivel indulok haza, még egy válófélben lévő nagy hasú idiótáról nem akar hallani másnap.
Juli nem olyan rég jött az ügynökséghez, nagyon megkedveltem. Neki majdnem elmeséltem, hogy a hangulataimnak semmi köze a munkamennyiséghez, és nem voltam a legutóbbi pszichiátriai kontrollon, a gyógyszereket sem szedem. A nagy hasú idiótát meg egyébként ismeri.
A lábujjaim megérintik a szőnyeget.
Ma is papírpohárból iszom a kávét, minden csésze a mosogatóban áll. A redőnyt csak annyira engedem fel, hogy a füstöt kifújjam. Nem bírom el a nappalt. Félhomályban is látni a lakásban széthagyott füzetlapokat, ezerszer újrarajzolt storyboardokat rejtenek. Lassan kész az enyém is. Ahogy a padlón maradok.
Anyám is ott fejezte be. Azt mesélték róla, nem akart gyereket. Félt, hogy az is olyan lesz. Olyan lettem. Legalább valami összeköt minket.
Kilépek az utcára. Bele a valóságba. Az enyém üres, színes ruhákkal fedem el. Annyira egyben vagy, szokták mondani. Úgy csinálok, mintha ott lennék a buszon, közben rettegek, mi van, ha mindenki látja, hogy hazudok. Mellettem két lány arról beszélget, mennyire nehéz az élet, mert az erős, független nőktől mindenki fél. Az ellenőrnek felmutatják a diákot. Csuklani kezdek. Melegem van. Szédülök. Szerencsére az én megállóm jön, még időben sikerül leszállnom. Juli lép mellém, úgy tűnik, mindent látott, mert megkérdezi, jól vagyok-e. Kezembe nyom két rágót és a kulacsát, hogy igyam meg az összes vizet, ő még elugrik a gyógyszertárba, bent találkozunk. Megállok az épület előtt. Meg tudod csinálni, mantrázom magamban.
Beszív, bent tart, lassan kifúj.
Bence a konyhában megkérdezi, miért nem válaszolok az üzene­tei­re. Mert hétfőn Portugáliába utazom. Nem érti az indokot. Hallotta, megyek holnap Beton.Hofira. Utána mindenképpen találkozzunk, akarlak, fogja meg a karomat. Koncertjegyek, ezt is fel kell írnom, jut eszembe. A múltkorit sem mondtam el senkinek, ezt már suttogja, ahogy a tarkómnál belemarkol a hajamba. Léptek közelednek, elenged. Az ügyfél imádja az anyák napi storyboardot, Eszter, szép munka volt, mondja Bence, mikor benyitnak. A nagy hasa még mindig hozzám ér.
Leülök az asztalomhoz, e-mailekből próbálom megkeresni, milyen koncertjegyeim vannak még az évre. Felírom őket. Jelszavak, pénzügyek, előfizetések, jegyek, szerintem minden megvan. Ne felejtsem el kinyomtatni ezt a listát, mielőtt hazamegyek. A szép borítékot már megvettem hozzá. Hétfő reggel az ágyamon hagyom. Megérkezik Juli, és magával húz a mosdóba. Mikor menstruáltál utoljára, kérdezi. Mit tudom én. Mi az, hogy nem tudod, mereszti rám azt a nagy barna szemét. Vannak fontosabb dolgaim is. Sokat vagy rosszul, ma reggel hánytál is, szerintem mégsem a munkától, hanem kurvára terhes vagy, ráadásul akkor attól a válófélben lévő nagy hasú idiótától, és odaad egy tesztet. Beton.Hofi spanja szerint a bánat az, aki lassan mindenkit teherbe rak. Elnézve az arcát, nem találja viccesnek. Én még nem tudom eldönteni. Ezt majd holnap a koncerten kell kiabálni, mondja, meg azt is, nem érti, miért nem félek. Mert a nőgyógyász szerint a pinám megöli a spermákat, illetve ő a vagina és a terméketlenné teszi szavakat használta, de csak a fejemben hallom ezt a mondatot, nem nyílik a szám. Belemegyek inkább a pisilős játékba. Megint szédülni kezdek, eszembe jut, hogy tegnap délután óta nem ettem, a reggeli kávé meg a buszmegállóban maradt, és egy kicsit a cipőm orrán. Juli egy anyák napi szerencsesütit kotor elő a táskájából, azzal együtt hagy ott, amíg a büféből hoz nekem valamit. Beleharapok. Tényleg szar íze van. Megnézem a mellé csomagolt üzenetet: Anyának lenni azt is jelenti, a szíved a testeden kívül dobog!
Három percet kell várni az eredményre. Addig elképzelem, ahogy hétfő este a dűnék között megérkezem az óceánhoz. Lefekszem a partra, becsukom a szememet és elhiszem, hogy senki sem lát. Várom, hogy összeessek, és elsodorjon egy hullám. Nem tudom, az erős, független nők hogy csinálják, de remélem, anyám örülni fog, hogy találkozunk.
Letelik a három perc.
Megfogom a kuka két szélét. Belehányok. A szerencsesütis üzenet eltűnik alatta.