Jakab-Balogh Lilla: A csend művészetéről

Az emberek félnek a csendtől, pedig a csend gyógyít. Egy régi bölcs mondta, hogy két fülünk és egy szánk van, hogy többet hallgassunk, mint beszéljünk. Nevet. Milyen találó, nem? A csendben találkozunk önmagunkkal. A csendben születnek a valódi felismerések. Meg kell tanulni csendben lenni – duruzsolta. Egyetértően bólintottam volna, csak hogy lezárjuk ezt a kérdéskört, ha nem lett volna az arcom egy papírral bélelt lyukba préselve. Levendula és menta illata ült meg a levegőben. A keze most lassabban és finomabban dolgozott. A légzésem mélyebb lett, a testem elnehezült.
– Az emberek azonnal beszélni akarnak – szólalt meg újra. Kitölteni az űrt. Pedig a csend kapcsolat. A legmélyebb kapcsolat. A párommal órákig tudunk csendben ülni.
A derekamnál dolgozott, lassú, körkörös mozdulatokkal. Egy ponton túl erősen nyomta, de nem szóltam. Ő ért hozzá. Kibírom.
– Hallja ezt a zenét?
Hümmögök.
– Ez segíti a csendet. A valódi csend nem hangtalanság – magyarázta. Hanem belső állapot.
Azon töprengtem, létezik-e elegáns módja annak, hogy az ember megkérje a másikat; segítsen a csend megteremtésében azzal, hogy hallgat.
– A test mindig jelez, csak figyelni kell rá – folytatta. Mert a legtöbb betegség lelki eredetű. A váll például a feszültséget hordozza…
A hüvelykujja pontosan a lapockám alá nyomódott, ahol eddig is fájt. Megfeszültem, aztán gyorsan ellazítottam magam, nehogy azt higgye, fájdalmat okozott.
– Maga nagyon sok mindent cipel – mondta mély meggyőződéssel. – Engedje el. Én például már nem engedek be negatív embereket az életembe.
Most a könyökével dolgozott, lassan, módszeresen. A masszázságy alatt egy fél pár szürke vendégpapucs hevert. Tudtán kívül időnként arrébb rúgta pár centivel.
– Az emberek mindig meg akarnak érkezni valahová – mondta. Pedig az út a fontos. De tudja, mi a legfontosabb?
Hogy ne sózza rád a feleséged a lejáró kupont – gondoltam.
– Az egyensúly. A teste most hálás – zárta le a masszázst három határozott ütéssel. Egészségére! Maradjon még fekve egy kicsit, ne siessen vissza a világba.
– Köszönöm, kellemes volt – hallom magamat.
Az ajtó becsukódott mögötte. Ott maradtam mozdulatlanul, a zene tovább csobogott, a diffúzor sziszegett, valaki nevetett a folyosón. A papucs még mindig ott feküdt. Belebújtam. Pont a méretem.