– Én az antropocén korszak krónikása vagyok, a természet és az ember alkotta táj viszonyát festem immár harminc éve – mondja Baranyai Levente, akinek a Deák Erika Galériában nyílt kiállításán felülnézetből láthatunk dzsungelekben zajló erdőirtásokat, tank- és repülőgép-temetőket, illetve éjszakai fényekben izzó vagy esőerdők területén terjeszkedő nagyvárosokat. És hogy miért pont felülnézetből? Mert a művész így képes a legjobban rávilágítani a természetet átalakító folyamatokra, ahogy az ember felülírja a tájat. Érdekli a realitás és az absztrakció viszonya is: ha a képeit távolról nézzük, a rajtuk lévő városok, erdők és épületek háromdimenziós hatást keltenek, ám ha közelebbről vizsgáljuk, a színes domborművek absztrakt részletekre bomlanak.
Levente munkamódszere nem rendhagyó: a vászonra előbb ecsettel felrajzolja a vázlatot, majd festőkéssel viszi fel a rétegeket, melyek egyre vastagabbak lesznek. A műtermében ezért egy kisebb festékdomb keletkezett, ami valójában a művész palettája, ebből szokta a késsel levenni színeket. – Több barátom mondta, hogy ez a fő művem – idézi meg az iróniát. – 1998. december 1-jétől dolgozom ebben a műteremben, ahol az előző bérlő két kisasztalt hagyott itt, amiket befogtam palettának, és azóta gyűlik rajta a festék, mivel rengeteg anyagot használok.
Egy nagyobb képem cementes zsák nehézségű, tehát negyven-ötven kiló is lehet, a kisebbek is olyan húsz kiló körül mozognak.
Szóval gyűlik a festék a palettámon, lassan huszonnyolc éve készül ez a műalkotás. Bele is véstem „medencéket”, mert a száraz, fáradt festék keveréke betonszerűen megköt a palettán és a vásznon is.
A kellő hatásért a művész közelről és távolról is megvizsgálja a készülő művét. A műterem túlsó végében van egy fotel, amiben megpihenve nézegeti a képet, majd újra elé lépve kijavítja a hibákat. – Mindig is szerettem a pasztózus felületet, ami Rembrandt festményeire is jellemző, főleg az időskori önarcképeire. És Vincent van Gogh-nál is észrevehetjük ezt, meg a XX. századi expresszionistáknál, a kortárs Anselm Kiefert nem is említve, aki a vászonra fest akrillal, olajjal, műgyantával, olvasztott fémmel és bokrokat dobál rá, szóval mindenféle vegyes technikát alkalmaz. Magyarországon az előfutárom Baksai József, aki szintén vastag rétegekkel dolgozik, de teljesen más technikával.
Földgömb mint modell
– Öt és fél éves lehettem, amikor anyukámmal közölte az óvónéni, hogy ebből a gyerekből biztosan festő lesz, mert amikor azt a feladatot kaptam, hogy rajzoljam fel a táblára a Mikulást, ahogy érkezik, akkor úgy látta, hogy ez a gyerek térben ábrázol perspektivikusan, mivel a Mikulás bácsi az előtérben nagyobb volt, a háttérben a házak kisebbek, ahogy horizonton látható fák is, tehát már akkor érdekelt a tér – meséli Levente. Az általános iskolában aztán fontos hatások érték: az első nap a padtársa – Csepregi György zeneszerző – már profin rajzolta a Pif magazin figuráit és a napköziben zajló tömegjeleneteket fény-árnyékban, a Magyar Televízió meg ekkoriban adta le a Leonardo című filmet. – Akkor már én is mániákusan elkezdtem rajzolni, és engem is a fény-árnyék viszonyok érdekeltek meg az emberi portrék és alakok. Sokáig foglalkoztattak ezek, konkrétan huszonnyolc éves koromig.
Eleinte grafikus szeretett volna lenni, és a kedvenc művésze Rembrandt volt, akinek a rézkarcai, hidegtűi és lavírozott tusrajzai teljesen lenyűgözték. El is olvasta az életrajzi regényét, és már tizennégy évesen egyedül járt a Szépművészeti Múzeumba, hogy megnézze a holland festőóriás és a németalföldi kismesterek műveit. – Ezeknek a képeknek már pasztózus felülete volt, én pedig a tanulmányozásuk során tanultam meg, hogyan lehet ilyen térbeli hatást elérni. Amikor tizenöt-tizenhat évesen van Gogh lett a kedvencem, teljes mértékben eldöntöttem, hogy festő leszek, és nem grafikus.
Az egyetemen szürreális alakokat festett, gorilla- és sertésembereket, mint a hatalom képviselőit, mellyel az elnyomó rendszert kritizálta, majd a diplomamunkája fordulatot hozott a művészetébe, mivel ekkor festette meg az úgynevezett Földgömb-sorozatát. Az övé volt ráadásul az első évfolyam, melynek az elkészült műhöz egy diplomadolgozatot is kellett írni, így Levente „rákényszerült”, hogy megfogalmazza a filozófiáját, amit azóta is átad a művein keresztül. A képek modellje a Kartográfiai Vállalat által gyártott földgömb volt, melyet a festő a világűrbe „helyezett”, és a négy égtáj felől ábrázolt társadalomkritikus módon. – Megmutattam, hogy az emberiség hogyan szabdalta fel Afrikában a Földet, az Egyesült Államokban miként osztotta fel szabályos alakúra a területet, míg Európában más a helyzet, itt a határok amőbaszerűek a számos háború következményeként.
A képeimen tehát kritizáltam az emberi mohóságot, hogy miként tesszük tönkre a bolygónkat.
Engem nem az aeropittura, a légi festészet inspirált, hanem a land art művészeti irányzat filozófiája, melynek alaptézise, hogy a Föld ad otthont nekünk, a művészek pedig ennek fényében alakítják át vizuális jelekké a tájat, amelyet felülnézeti fotókkal dokumentálnak. Másrészt a térképábrázolás mint esztétikum szintén a land artban jelenik meg először.
Focipálya a Várban
Miután 1994-ben lediplomázott és a mesterképzésen rövid ideig hőtérképeket festett, áttért a madártávlati festészetre. – Akkor azt gondoltam, hogy ez a felülnézeti ábrázolás minimum tíz évig leköt, de végül is már harminc éve csinálom. Eleinte a National Geographic magazinból, különböző albumokból és egy olasz földrajzkönyvből szereztem a modelljeimet – meséli Levente. 1995-ben festette meg az első felülnézeti városképét Karbala város centrumáról, majd ábrázolta a témát sárga, kék, vörös és szürke színkompozíciókban.
Madártávlatból fontos témákat tudott feldolgozni, mint az urbanizációt, az ókori városoktól kezdve a középkorin át a modernig, de érdekli a biogeometria is, vagyis hogy az ember a neolitikum óta hogyan szabdalja fel a földet, miáltal fölülnézetből síkkonstruktivista alakzatok alakulnak ki. Máskor az élővilágot ábrázolta, a természetvédelmi területeken szabadon vándorló állatcsordákat vagy a dzsungelek kiirtását, vagy ahogy a dzsungel találkozik a brazil Manaus város szélével. – Először a földműveléssel változott meg a bolygónk kinézete, majd a XIX. században az ipari forradalommal ez a változás még inkább felgyorsult és a légkör is szennyezetté vált, ami aztán még brutálisabb lett a második világháború után az atomkorszak eljövetelével. Persze atomenergia nélkül nehezen tudnánk ellátni egy ennyire elnépesedett bolygót, de javíthatnánk a helyzeten, ha a kőolaj- és földgázkészletekért vívott háborúk helyett alternatív energiákat alkalmaznánk.
Tíz évvel ezelőtt politikai témájú sorozatot is készített, ez volt a Nemzeti Land Art, melyben egy grafikus barátja, Szigeti András közreműködésével magyar tájakba szokatlan épületeket helyezett el. A Nemzeti Illemhely című képén például a Budavári Palota elé focipályát, a közelébe pedig stadionokat festett, melyeket egyébként Mexico City-ből „kölcsönzött”.
– Ha már a városalakításnál tartunk, akkor remélem, hogy most, a rendszerváltás után a Magyar Nemzeti Galéria nem költözik le a Városligetbe, hanem a Várban marad, az eredeti helyén.
Sőt, reménykedem abban, hogy bővül az elmúlt években felépített Lovarda és a Várőrség kaszárnyájával, és akár átkerül oda a kortárs gyűjtemény, hogy még több hely legyen az időszaki kiállításoknak a főépületben.
A hatalom angyalai
Baranyai Levente A hatalom angyalai című kiállítása május 29-ig tekinthető meg a Deák Erika Galériában, Budapesten, a hatodik kerületi Mozsár utca 1. szám alatt.
