1996-ban, mikor élete utolsó szakaszában Allen Ginsberg amerikai költő szembenézett egy olyan, a legkevésbé sem apróságnak tűnő dologgal Többszörös identitás-kérdőív című versében, mint az önreflexió sürgető ideje, meg az ezzel járó seregnyi kérdőjellel többek között nemzeti, vallási, nemi és osztálybeli identitásról, valami módon azért mégiscsak olyasmi derült ki mindebből, amelyre még a beat költészet egyik legnagyobbjának sem lehettek szavai.
Mert a műből ugyan első olvasatra világosan látszik, hogy Allen Ginsberg zsidó volt, ahogyan fehér, különc buddhista, értelmiségi, valamint meleg, beat ikon, meg második generációs bevándorló is – dehát kiderült az is: teljes bizonyosságot Ginsberg sorai csak az identitás képlékeny voltáról adnak, amelyet ugyanannyira alakítanak filozófiai, társadalmi és személyes rétegek mint ahogyan a költő meglehetősen személyes versének végtére is annyi olvasata létezik, ahányan rászánják a maguk idejét. Vagyis nyilvánvaló: utolérhetetlen ez a képlékeny identitás a szavakkal, ahogyan utolérhetetlen az is, hányféle emlékezet létezik Ginsbergről még halála után közel harminc évvel is.
Most éppen a budapesti Jedermann kávézóban, egy America, Give a Shit! lemezbemutató kapcsán, amelynek létrejöttéhez nemcsak arra volt szükség, hogy az 1970-es évek végén Allen Ginsberg turnéra induljon a költő Peter Orlovskyval és a fiatal zenész Steven Taylorral Európában, és hogy a sikernek köszönhetően ennek legyen az első után egy második felvonása is, hogy eljuthassanak Olaszország mellett többek között Angliába, Hollandiába, Jugoszláviába, Németországba, Ausztriába és Magyarországra is.
Kellett hozzá az is, hogy Thomas Antonic osztrák költő, zenész, beat történész az ORF osztrák közszolgálati csatorna archívumának mélyére ásva előkeresse azt a ritka felvételt, amely (egészen meglepő módon remek állapotban) megörökítette a trió 1980-ban, a grazi Forum Stadparkban töltött estjét, na meg hogy létezzen az amerikai Tate Swindell, aki nemcsak költő és archivista, hanem még az Unrequited Records alapítója is, amely a beat generáció költészetének lemezeire specializálódott. „Csak vonattal utazgattunk Európa-szerte, csupán mi hárman, Allen, Peter és én. Peter kezelte a csomagokat és a nehéz tárgyakat, én voltam a titkár és a zenész, Allen pedig a rocksztár. Nagyszerűen működött” – emlékezett vissza Steven Taylor egy interjúban ebből az időszakból. A felvételen hallható az a The Shrouded Stranger című mű is, amely Leples bitang címen lehet ismerős a magyar közönségnek a Hobo Blues Band révén és amely már azelőtt nem kis rajongói bázist szerzett magának az országban, hogy a trió fellépett volna a budapesti Kossuth Klubban – persze akkor még Ginsberg tudta nélkül.
