A színes fotón önfeledt néptáncosok ropják a csárdást egy gyári ünnepélyen. A fényképet és a felmondólevelet a varrónő férje a felesége tudta nélkül adta postára. Vastag betűkkel a következőket írta a fotóra: „Ha kellett, még táncoltunk is.” Legszívesebben Oláh Györgyné igazgató, a felmondólevél és a hozzá csatolt, együttérzésről tanúskodó levél írója is segítségért kiáltott volna, de már késő volt. Felmondólevelek ma már nem érkeznek, különösen nem postán a szerkesztőségbe. Ezt a halasit is 1990. május 22-én, vagyis 36 évvel ezelőtt bontották ki a kiadóban.
A tizenöt esztendeje épült, szép reményű alföldi kötőipari „fellegvár” sorsa megpecsételődött. Tartósan gazdaságtalan termelés miatt csaknem 300 embert el kell küldeni. S talán egy szervezetkorszerűsítés még megmentheti a menthetőt, írta lapunk 1990 májusában.
Nem volt olyan rég, amikor a szocializmus kapun belüli munkanélküliségéből kapun kívüli munkanélküliség lett. Egymillió ember veszítette el a megélhetését hónapokon belüli. Jött a privatizáció, az észszerűsítés, s hamarosan a tőkefelhalmozás, aminek az elmúlt tizenhat év adott gellert. A politikai lekötelezettekből, családtagokból épült új patrióta, nemzeti kapitalizmus (vagy neoliberalizmus) egymillió új munkahely alapításával büszkélkedik ugyan, de azt elfelejti hozzátenni, hogy az átlagbérnél beszédesebb a mediánbér: óriási szakadék jött létre a felső tízezer és leszakadó (vagy inkább soha meg nem izmosodott) középosztály között.
Nem tudjuk, hogy Török Lászlóné ezt megélte-e, akkoriban mindenesetre a világot veszítette el a konfekcióüzemben.
Mint lapunk megírta, komoran ült gépe mellett, és nem akar beszélni. Nem örült férje túlbuzgóságának, de persze ettől a tény még tény volt. A fiatalasszony szinte gyerekként került a gyárba, ott lett szakmunkás. Tizenhat éve pulóvereket varrt össze akkoriban.
„Halason van ugyan egy ruhaipari szövetkezet – mondta –, de oda szabó-varró szakmunkás kell. A kötőipari konfekcionálás más. Azonkívül ott legfeljebb négyezer forintot kereshetnék. Elmegyek munkanélküli-segélyre ...Aztán majd csak lesz valami. Alakul itt valami kft., de nem merek belevágni. Pláne pénzzel. Mi a garancia arra, hogy az jobb lesz?”
„Jókor jöttem ide! – sóhajtott a szomszédos gépnél a kétgyermekes Sziládi Sándorné.
– Februárban álltam be a gyárba, már elértem a hatezer forintos fizetést és most mehetek. Az ember nem tud mit szólni. Még a panasz is a torkunkra forr. Csak várunk. Hátha történik valami.”
Egy másik műhelyben, a zakatoló kötőgépek között sírással küszködik Konkoly Istvánné. – Gyesről jöttem vissza nemrég. S ezt találtam ... Tizenkét éve szegődtem ide a gyárba, itt tanultam ki a kötőszakmát. Azt hittem, innen megyek majd nyugdíjba…”
Keserves helyzetben van Benke Jánosné, a meó csoportvezetője is, hiszen mindössze másfél éve van hátra a nyugdíjig.
„Az én korosztályomnak semmi sem jutott – mondta az özvegyasszony. – Nem élvezhettem a gyest, a gyedet, most meg már a munkát is elveszik tőlem. Nagyon szeretnék belépni a megalakuló kft.-be. Talán bevesznek. Éjszakákon át nem alszom. Én nem tudok, nem akarok munkanélküli-segélyért, könyöradományon élni!”
Miért jutott ide a vállalat? – kérdezték tőle. Az asszony tűnődött:
„A szovjet export? Az ország gazdasági helyzete? A sok igazgatóváltás?
A gyár tizenöt évének hetedik és utolsó igazgatója, Oláh Györgyné kisebbfajta gazdasági krimivel szolgált:
„Amikor a volt Könnyűipari Minisztérium 1975-ben belefogott ebbe a 800 milliós beruházásba, úgy látszik, energiaszemlélet még nem létezett. Az itteni energiavivő-rendszer üzemeltetése akkor lenne gazdaságos, ha évi két és fél millió darab terméket tudnánk gyártani. Sose gyártottunk ennyit... Az ablak nélküli termelőcsarnok világítása, fűtése, szellőztetése drágább, mint a termeléshez szükséges energia. Vagy beszéljek a több mint háromezer négyzetméteres, háromszintes irodaházról? Meg arról, hogy a gyárat mindennemű piaci háttér és hagyomány nélkül hozták létre Halason? Hiszen ekkor Magyarországon már egy sor kötőgyár működött, a maga jól bevált profiljával.”
Rövidebbre fogva, a gyárnak 1978-tól már eredményesen kellett volna termelnie. Nem ment. Nemcsak a horribilis energiaköltségek miatt. A háztartásiból gyári munkássá lett asszonyok lassan sajátították el a munkát, még 1986-ban is csupán 78 százalék volt az első osztályú termékek aránya. Ráadásul konkrét piaca csak az áruk felének akadt. Még s kínosabb: mire a dolgozók elsajátították a szakmát, addigra a gépek elavultak.
„A gyötrődő kötöttárugyárat 1983-ban megvette a Skála – folytatta az igazgatónő. – Azóta viseli a cég a Texcoop nevet. A gazdaváltás sem segített. Meg az igazgatócserék sem. Gyakorlattá vált ugyanis, hogy ha rossz volt az éves mérleg, leváltatták az igazgatót. Valamit előbbre vitt, hogy az óriási terület egy részét békbe adták különféle kft.-knek, azonban a veszteséges szovjet export, s egyáltalán az a tény, hogy a gyár eleve életképtelenül született, minden törekvést meghiúsított.”
A vezérigazgató nem engedte, hogy felmondjon, fejezte be történetét Oláh Györgyné.
„Megkért, hogy csináljam végig az évet. Aztán, nem tudom mi lesz. Talán munkát kérek a kft.-ben. Az elküldöttek pedig tépelődnek. Vállalkozzanak? Hiszen ebben segít a megszűnő vállalat. De miből és mire? Halas tele van maszek kötődéssel. A cég gondoskodni kíván azokról is, akikre a nagy semmi vár. Ők végkielégítést kapnak. Egy valamiben egyformák az elbocsátottak. Mindegyik valami csodára vár. De csodák Kiskunhalason sincsenek, írta 1990. május 22-én a Népszava.
