Elek bácsi a viharban
Amikor Misi kisfiú volt, Elek nevű nagybátyja elvitte nyaralni egy dunai szigetre. A kis nyaralóban rigódalra ébredt: a madarak a cseresznyefán adtak koncertet, és erős hangjuk maga volt a harsogó élet. Délelőtt Elek bácsival lementek horgászni a kert végében lábát áztató, öreg stégre, melyet empatikus szomorúfüzek árnyékoltak.
A stég a Duna egyik holtágának vizében ácsorgott, de Misi még örült is ennek, hiszen egy holtág élővilága mindig sokkal gazdagabb. Nem győzte csodálni a füles vöcsköket, melyeknek kényelmes fiókái úgy ültek a szülők hátán, mint utasok egy sétahajó fedélzetén. Szóval mindenféle állat volt ott, csak történetesen hal nem. De másnap valami nehéz akadt Misi horgára, mintha egy rozsdás lábas lenne: egy éhes mocsári teknős. Misi örült a fogásnak, voltaképpen sokkal jobban örült neki, mint ha hal lett volna, és izgatottan beletette egy régi lavórba. Másnap is fogott egy teknőst, meg harmadnap is. Azt tervezte, hogy hazaviszi őket a nagyközség nádasába, mert ott úgysem él ilyen hüllő.
A dunai nyaralónak volt egy csónakja is, mely a stég melletti, békalencsés vízben parkolt. A nádak vékony folyosóján keresztül el lehetett rajta érni a szürke egyenruhás és jóval szigorúbb Nagy-Dunát, a főágat, melynek túlsó partján egy bolt unatkozott, meg kocsma könyökölt. Elek bácsi először a kocsmába ment be, ahol dadogósan egy kupica pálinkát rendelt magának, Misinek meg egy kötelezően félszáraz pogácsát. Utána következett a bolt, ahol megvásárolták a szükséges tejet, kenyeret. Haza megint ugyanazon a keskeny, titokzatos nádfolyosón jutottak, ahol rajtuk kívül csak a szárcsák jártak.
Egyik nap Elek bácsi a nyaralóban hagyta Misit, és egyedül vágott neki a csónakkal a vízi útnak. Misi egész jól elunatkozgatott a nyaralóban meg a stégen, aztán észrevette az ég alján egyre közeledő borulást, és aggodalom telepedett a szívére. Nagy valagával úgy lenyomta a kisfiú kedvét, mint vihar előtti légnyomás a bogarakat. Az eső hamarosan szakadni kezdett, és viharos szél járult hozzá. Misi félteni kezdte a nagybátyját: mi van, ha a Dunán érte a vihar, és a szakadó esőben nem találja meg az eldugott nádfolyosót? A holtág vize úgy sistergett meg hánykódott Misi előtt, mintha életre kelt, mintha feltámadott volna.
Misinek egy bolond, de a túlérzékeny gyermekeknél megbocsájtható, babonás gondolat kúszott a fejébe: talán a Duna így kéri vissza ellopott teknőseit, és ha visszaadja neki őket, véget ér a vihar, és Elek bácsi épségben hazajut. Felvette az esőkabátját meg a gumicsizmáját, és a teknősök lavórjával kiment a stégre. Először csak az egyik teknőst engedte vissza a vízbe, aztán várta a hatást. Mintha egy kicsit enyhült volna a zápor. A második teknős után már a szél is csillapodott. A harmadiknál megint kisütött a nap.
Elek bácsi csuromvizesen ért haza, és sohasem tudta meg az igazat, hogy voltaképpen Misi mentette meg. Amikor Misit az eltűnt teknősökről kérdezte, a kisfiú csak hümmögött. De nemcsak Elek bácsi ázott el azon a napon, hanem a kenyér is, amelyet a boltból hozott, úgy szétázott, mint azok a kenyérdarabok, melyeket a halaknak dobáltak beetetéskor, és az idő megállíthatatlan folyójában azóta szétázott az a réges-régi, viharos nap is.
A vadászat
Amikor Misi kisfiú volt, egyik hasonszőrű osztálytársával karöltve alapítottak egy állatvédő egyesületet, pedig az idő nagy részében inkább tőlük kellett volna megvédeni az állatokat, de akadtak olyan esetek is, amikor valóban tettek valamit értük, amikor valóban égiszt nyújtottak föléjük, például azon az évszaktalan, hűvöskés napon, amikor az agyagbánya irányából messzire visszhangzó lövések dördültek. Az agyagbánya a nagyközség határában helyezkedett el, és azon túl már pontosan olyan bíbices puszta következett, mint amilyenről Arany János meg Petőfi Sándor könyveiben olvastak.
Rozsdásodó, telematricázott kerékpárjaikon kitekertek a bányához, ahol két vadászt pillantottak meg a sík acélszürke távlata előtt, akik fácánokra lövöldöztek: egy fiatalurat és egy fiatalasszonyt. Misiékben fellobbant az igazságérzet gyufalángja, amely azt diktálta, védjék meg az ártatlan jószágokat, melyeket egyébként a szomszédos telepen direkt a vadásztársaság keltetett, nevelt és engedett szabadon a vadászaik számára. Misiék ledobták csotrogányaikat az árokpartra, majd nekiálltak elzavarni a fácánokat, ahonnan csak tudták. Pedig a dolog nem volt veszélytelen, hiszen könnyen eltalálhatta volna őket egy sörét.
A vadászok egy idő után megunták a dolgot, bosszúsan odamentek hozzájuk, és megpróbálták elzavarni őket, de Misiék gyerekdaccal kitartottak. Misit kicsit meglepte, hogy mindkét vadász erősen kancsalított. Annyira, hogy nem is tudott a szemükbe nézni, pedig megpróbálta. A kisfiúnak átsuhant a fején, hogy talán feleslegesen strapálják magukat, hiszen ilyen szemmel egyébként sem találnák el a fácánokat, de azért tovább folytatták a rosszalkodást, amelynek az lett a vége, hogy Misi osztálytársa belecsúszott az agyagbánya egyik mély, meredek, nyálkás falú gödrébe. Amikor Misi egy bottal megpróbálta kihúzni, ügyetlenkedve ő is belepottyant.
Segélykérő kiáltozásaikat meghallották a vadászok, akik nagy nehezen kimentették őket. Miután meggyőződtek róla, hogy jól vannak, megpaskolták a fejüket. Misi szégyenkezve álldogált mellettük a földet bámulva, és arra gondolt, talán nem is olyan rossz emberek. Megmentették őket, pedig ők mást sem csináltak, csak borsot törtek az orruk alá, és elrontották a napjukat. Misinek eszébe jutott valami, és a gyerekek hajlékonyságával a fácánok oldaláról egy pillanat alatt átállt a vadászokéra, a pandúrokéból a rablókéra: „Akarják, hogy a hajtóik legyünk?”
A vadászok nem akarták. Inkább hazazavarták a gyerekeket, akik csalódottan a biciklijeikhez kullogtak, és közben úgy lógatták karjaikat, mint a törött szárnyú varjak.
A kurgán őre
Amikor Misi kisfiú volt, egy olyan nagyközségben élt, melynek földje ősi volt, és nem lehetett anélkül belenyomni az ásót, hogy ne fordult volna ki egy szarmata övcsat vagy egy avar üveggyöngy. Ez a föld állandóan, már-már kényszeresen a múltról akart beszélni, és a nagyközség lakói ezt már alig-alig hallották meg.
Egyik télen elpusztult Misiék süldője. Miután az állatorvos felboncolta, és megállapította, mi okozta vesztét, az apja feltette a süldőt az utánfutóra, hogy elvigye a dögkútra. Késő délután volt, és hívta Misit, hogy menjen vele. Amikor beszálltak a kocsiba, elkezdett szállingózni a hó, először csak bátortalanul, de mire kiértek a nagyközség határába, a reflektorok fénysugarában már vadul táncoltak a gyermekököl méretű pelyhek, akár a fehér kísértetek. Később nem is hópelyhek voltak már, hanem kész, előre meggyúrt hógolyók: mintha a holtak rosszalkodó lelkei akarták volna dobálni velük az élőket.
Misiék sík vidéken éltek, ahol domb is csak olyan akadt, amelyet emberek emeltek. A dögkút aknája is egy különös domb tetején nyílt, és fedelének kulcsát egy öreg őrizte, aki csakhamar előkecmergett az autó zúgására, és kinyitotta nekik. Amíg Misi apja lehúzta a disznót az utánfutóról, az öreg – akinek olyan résnyire húzott szeme volt, akár egy tatár kánnak – a kisfiúra sandított, és így szólt: „Tudod-e, kiskomám, mi volt ez a domb hajdanán? Egy sír, egy réges-régi hadúr sírja, nem is domb ez, hanem kurgán vagy kunhalom, amelyik jobban tetszik. Látod, milyen magas? Azért olyan magas, mert egy nagy hadúr nyugodott alatta.” A kisfiú felnézett a dombra, és megborzongott, de nem a hidegtől. „Hová lett belőle az a hadúr?” – kérdezte óvatosan. „Amikor a dombból dögkutat csináltak, kiásták a csontjait, és az út szélére hányták, de én összeszedtem őket, és eltemettem távolabb” – felelte, és valahová hátramutatott, az örvénylő hóesésbe. „A jótettemért ajándékot is kaptam tőle, mármint a szellemétől. Akarod tudni, milyen ajándékot?” – sandított rá az öreg, mire Misi bátortalanul bólintott, mert nem volt benne biztos, hogy tudni szeretné. „Az örök élet ajándékát, örökké fogok élni.”
De addigra Misi apja végzett a munkával, és az öregtől elköszönve elindultak hazafelé, a nagyközségbe. Amikor beszálltak, mindketten úgy néztek ki, mint a hóemberek. Misi az autóban kucorogva elmesélte apjának, miről beszélgetett a furcsa bácsival. Apja csak nevetett, nem hitte el egyetlen szavát sem, de Misi úgy érezte, az öreg igazat mondott, és még akkor is úgy érezte, amikor felnőtt lett: biztos volt benne, hogyha elmenne ahhoz a dombhoz, még mindig ott találná.
Hogy mennyire igaza volt, abban évekkel később egy nyúlfarknyi újságcikk erősítette meg, mely a nagyközség legidősebb emberéről adott hírt, és melyhez egy fényképet is csatoltak. Misi, azaz akkor már Mihály egyből ráismert arra a jellegzetes, vágott szemre, amelyet soha nem tudott kitörölni emlékezetéből.
