Gyászolva az élőt – Szabó Imola Juliannával az elvesztett gyerekkorról

Az érzékeny témák alapvetően jellemzik a munkásságát. A traumafeldolgozás mellett dolgozik az alkotói elköteleződés, hogy ezekről a kérdésekről egész egyszerűen beszélni kell?

Tét nélkül nem tudok könyvben gondolkozni. Nagyon fontos, hogy olyan magja legyen, aminek érzem a súlyát is. Az a kérdés, hogy milyen földbe tudom elültetni, és milyen virág, fa vagy bokor fog abból kinőni. Régóta zavar, hogy a női alkoholizmusról, az anyák alkoholizmusáról nem beszélünk, ahogy arról sem, hogy milyen egy gyerek élete, aki ilyen anya mellett nő fel, és milyen az e körüli szégyen és a hallgatás. Mit kezdjünk azzal a fajta definiálgatással, miszerint az az alkoholista, aki kocsmába jár, és részegen szédeleg, de mi van azokkal, akik otthon, ebédfőzés közben, zugivóként végül is elfolyatják magukat a lefolyón? Nehéz, hogy nem lehet erre reflektálni, és hogy ez mennyire négy fal között rekedt kérdés marad. Én erre szerettem volna egy kicsit rámutatni, és amióta ez eléggé explicit módon foglalkoztatni kezdett, sorra jöttek a hasonló sorstörténetek másoktól. A másik oldalról meg az a nehézség, hogy ezek a nők igazából sosem kapnak valódi segítséget a rendszertől sem, hogy kihez fordulhatnak, vagy hogyan állnak hozzájuk. Éppúgy a rendszer, ahogy önmaguk áldozatai is, és ebből lesz következő áldozat a gyerek. De vajon ő meddig tudja ezt viselni, hordani vagy eltakarni az életében?

Intézményi segítségre tehát soha nem is számíthatott?

Nem, és óriási nagy törés volt, amikor 17 évesen, anyukám egyik nagyobb mélypontján én vittem be intézményi segítséget kapni, de velem ott senki sem foglalkozott. Akkor elég mélyen csalódtam a rendszerben, és megtanultam, hogy ezt nekem magamnak kell megoldani. Nekem végül jóval később a legelőn tartott lovaim segítettek. A lovakkal való együttlét azt mutatta meg, hogy nem vagyok rossz, merjek úgy bátor lenni, hogy közben nem vagyok vakmerő, merjek úgy erélyes lenni, hogy közben nem vagyok erőszakos – és ezek között a szavak között óriásiak a különbségek, de ezt nem tanultam meg a gyerekkoromban. A lovak mellett gyógyultam meg, és akkor jöttem rá, hogy milyen az a szeretet, amit a szüleim hiába akartak volna, de valójában nem tudtak megadni. Ha ez a feltétel nélküli elfogadó szeretet nincs meg gyerekkorban, akkor felnőttként valahogy egyszerűen meg kell találni azt a módot, hogy ezt pótolni tudjuk.

A parentifikációs, azaz a szülősített gyermek élményeit jelölte meg könyve fő kiindulási pontjaként. Mire utalt ezzel?

Függő szülők gyerekeként felnőni elég nagy kihívás, főleg, hogyha folyamatosan másik fényszögben van a gyerekkorod, mint ahogy te megéled, és máshogy kommunikálják neked, illetve te is mást kommunikálhatsz róla, merthogy szégyellni kell. Én most jutottam el odáig, hogy abból a fényszögből merek ránézni a saját gyerekkoromra, ahonnan valódi képet láthatok. És ez eléggé keserű dimenziója lett a felnőttkoromnak. De segített, hogy a gyerekeim felnövekedése révén már össze tudom hasonlítani a saját életemmel, hogy nekem ennyi idősen milyen viszonyom volt az anyukámmal vagy az apukámmal. Ezeknek a rétegeknek a folyamatos egymásra csúszásából adódott az, hogy rájöttem, én mennyire szülősített gyerek voltam, mennyire sokszor kellett felnőttként viselkednem egy megélt gyerekkor helyett. És hogy ezt a gyerekkort már semmi sem hozhatja vissza, tehát ezt el kell tudni gyászolni.

Ön a gyerekkort említi, én viszont az anyaságról szóló könyvként olvastam a kötetét. Érez ezek között különbséget?

Amikor anyává váltam, saját magam számára is szülnöm kellett egy sosem volt anyaképet, hogy jól tudjak anyaként funkcionálni. Tehát ilyen módon ez egy anyakönyv is, de azt hiszem, nagyon nehéz lehasítani az anyát a gyerek létezésről. Valahogy ez a kettő egymásból fakad, és egymást teszi jobbá, rosszabbá vagy árnyékoltabbá. Ennek a mélységébe való tekintés nagy feladata volt ennek a kötetnek.

A könyv megírása megváltoztatta az édesanyjáról alkotott képét?

A viszonyomon nem változtatott. Azt tanultam meg, hogy az a fal, amit próbálok építeni, és ami miatt nagyon sokszor lelkiismeret-furdalásom volt, segít túlélni vagy élni. És az a visszajelzés jött többektől, hogy a könyv nekik is segített abban, hogy ne érezzék magukat rossznak azért, mert mertek egy jobb és szeretetteljesebb életet élni. A „megbocsájtás” könnyen kijelenthető szó, de nagyon nehéz valójában megélni. Harag vagy más impulzív érzések már egyáltalán nincsenek bennem. Inkább egyfajta kötelességtudat van. És azt hiszem, az is egyfajta megbocsájtás, hogy az ember a saját anyaszerepében tud már tevékenykedni.

Az említett „négy fal között rekedt” függőség ön szerint generációs probléma is?

Igen. Olyan, mintha például mondjuk egy klimaxban lévő nőnek senki sem engedné meg, hogy rosszul legyen, vagy hogy problémái legyenek. És akkor mit fog megoldásként találni, ami a legegyszerűbb, legolcsóbb és kevésbé látványos? Például a gyógyszer- vagy az alkoholfüggőséget. És hogyha ebben nem kap valódi segítséget, mert nagyon sokszor nem fog kapni – nem is tudja, hogy segítséget kéne kérnie –, akkor ez gyűrűzik le egy következő generációra, akinek egy bizonytalan és teljesen diszfunkcionális családban kell felnőnie. Ezt ő hogyan adja tovább? Hiszen nem lesznek más megoldási módszerei a problémák megoldására. Illetve szerintem fölöttünk is van egy generáció, amelyik azt gondolja, hogy aki pszichológushoz jár, az őrült, bár azért az most már sokat változott. A függőség maga a lelki törésről szól, de hogy a törésig ki mer lemenni, vagy rá merünk-e mutatni egymás töréspontjaira, vagy fogunk-e ezzel foglalkozni, az már a saját felelősségünk. És sokszor még ezzel is meg kell küzdeni, hogy akkor hogyan állnak hozzánk. Ha az ember azt mondja, hogy függő szülei voltak, akkor erre az a reakció, hogy „ja, hát akkor biztos te is az vagy”. Ez egy klasszikus társadalmi kép. De például apukám 14 éves koromban öngyilkos lett, s ezzel ő nekem azt az üzenetet hagyta, hogy meghalni könnyebb. Ami azért egy eléggé erős üzenet. Ezt hogyan lehet feldolgozni? A felelősséget nagyon nehéz felvállalni a saját életünkre, de én például a sajátommal nem szerettem volna folytatni ezeket a bevált formákat vagy megoldási stratégiákat, hanem valami újat akartam. És ahogy látom, nagyon-nagyon sokan vannak ugyanígy a generációmban, de nem tudnak a szüleikkel beszélni erről, mert azok fel sem vállalják a függőségüket, szembe sem akarnak vele nézni – és akkor ott állunk, hogy végül is tényleg egy élőt kell elgyászolnunk. Ebben a kötetben ez volt a kihívás, hogy valójában nem nagyon van erre lírai formátumban megfogalmazott könyvtest, és nagyon érdekelt, hogy én ezt hogyan tudom megalkotni.

A tudatosság viszont már rögtön a könyv szerkezetében, az igekötőkkel és igék párosításával játszó fejezet- és verscímekben is észrevehető (le/takarni, el/bújni, túl/élni). Mi vonzotta a nyelv ezen rétegeihez?

Szerintem annyira izgalmas dolog a magyar nyelvben, hogy ha egy igéhez hozzápasszintasz egy igekötőt, akkor mennyire megváltozik a jelentése. Így lett a verseknek végül is két teljesen más címe, miközben csak egyetlenegy szótag az, ami elválasztja őket. Azt hiszem, a parentifikáció, vagy legalábbis egy olyan gyerekkor, ami különbözik egy ideális gyerekkortól, pont ilyen megélés. Van egy szótári alak, amiben elvárják, hogy létezz, vagy ami a világ körülötted, és igazából mindig ott van benned egy igekötő, ami folyamatosan módosítja azokat a létezéseket, amik megtörténnek körülötted. És ez a nyelvi játék tudja talán a legszebben és a legszikárabban megmutatni azt, hogy mennyire változó ez a megélés. Vagy mennyire nézőpont kérdése néha az élet, hogy az cselekvés, vagy éppenséggel nem cselekvés.

Mindeközben rendkívül metaforikus nyelvet használ, burjánzanak a természeti képek. A víz viszont még ezek közül is kiemelkedik. Miért?

Mert alapvetően az alkoholizmusra vonatkozik. Gyerekkori kép például a mosdó alatt felgyűlt üres üvegek, és néha azt vizionáltam, hogy ha az ember kinyitja a csapot, akkor azokat is átmossa a víz, és valahogy ez mind elfolyik majd az anyaképemmel együtt. Azt hiszem, hogy ez egy nagyon meghatározó mozgatóerő volt benne. A magzatvíz abszurditása, hogy életet ad, majd elfolyik. A másik sokkal konkrétabb, az a víziszony, ami pontosan anyukámtól ered, mert ő szenved ettől, és emiatt sosem mentünk vízpartra gyerekkoromban. Rettegett a víztől, és ez átragadt rám, annyira lételememé vált, hogy a mai napig nem nagyon tudtam ezt levetkőzni. A tengerbe képes vagyok belemártani a fejemet, egyszer valameddig be is mentem, de valójában nem tudok úszni, és nem tudok a vízbe merülni. Áhítattal nézem, hogyan tudnak mások leugrani a szikláról, és belezuhanni a vízbe. És azt éreztem, hogy egy nagyon-nagyon komplex egységet tudok ezen keresztül működtetni. Ezen a félelmen dolgozom, és próbálom nem továbbadni.

+1 KÉRDÉS
A lelki és fizikai értelemben vett varratokkal már korábban foglalkozott az egyik könyvében, most viszont Heg címmel érkezik az újabb műve.

Ezt a mesekönyvet a legkisebb gyerekem betegsége és az abból következő konkrét műtéti hegek indították el, de alapvetően megpróbáltam úgy megalkotni ezt a könyvet, hogy tágabb értelemben bárkinek, akinek sebe vagy hege van, akár a lelkén, akár a testén, tud hozzá kapcsolódni. Szerettem volna egy olyan könyvet, ami segít feldolgozni azokat a különbségeket, másságokat, amiket gyerekként, de akár felnőttként megélünk. A verseskötet teljesen titkos projekt volt, valamiért azt éreztem: ez csakis belül, a saját hangomon, és csak rólam szól. A mesekönyvben viszont szerepelnek a gyerekeim alkotásai, közösen hoztuk létre, alkottuk meg, hiszen közösen dolgoztuk fel az eseményeket is.