Kordokumentumként őrzöm az MI-vel folytatott párbeszédemet. Kezdetben az MI, a magyar jogrendből ismert összes valós érvet felhozta amellett, hogy egyszerű jogalkotással miért nem lehet leváltani a köztársasági elnököt, miért ütközik korlátba az Alkotmánybíróság (AB) teljes lecserélése, és miért tűnik egyszerűbbnek a Kúria elnökének, a NER-közeli bíróknak, a legfőbb ügyésznek vagy hatósági vezetőknek az eltávolítása. Abban ugyanakkor egyetértettünk, hogy a Tisza Párt mögött álló, kétharmadot meghaladó parlamenti többség látszólag szinte bármit lehetővé tehet a tagállami jogalkotásban – ez azonban csak látszat, mert az Európai Unió Bírósága (EUB) már túl sok hasonló jogi trükköt látott ahhoz, hogy azok jogsértő jellegét ne ismerje fel.
Párbeszédünkben akkor következett be a fordulat, amikor felhívtam az MI figyelmét arra, hogy a felvetett megoldások keresésekor nem feledkezhet meg arról: minden magyar állampolgár és szervezet egyben az EU polgára és szervezete is. A jogaik és kötelezettségeik vizsgálatakor ezért az uniós és a tagállami jogot együtt kell értelmezni. A magyarországi általános jogfelfogással szemben gyorsan egyetértettünk abban, hogy az uniós és a tagállami jog nem egymás mellett, hanem alá- és fölérendeltségben áll. Ezért minden kérdésnél először azt kell vizsgálni, hogy az adott ügyre kiterjed-e az uniós jog. Ha igen, akkor – a büntetőjog egyes területeit kivéve – a tagállami jog vizsgálata akár mellőzhető is.
Ennek azért van kiemelt jelentősége, mert Orbán az elmúlt 16 évben gyakorlatilag kizárólagos uralmat épített ki a magyar jogalkotás felett, hogy a társadalmat leigázó és kifosztó hatalomgyakorlásának látszólagos törvényességi hátteret biztosítson. Az uniós jog alakítására azonban nem álltak rendelkezésére hasonló eszközök. Orbán törekvéseit segítette, hogy a magyar jogásztársadalom a legtöbb kérdésben ma is szinte kizárólag a magyar jogrenden belül keresi a választ, vagyis azt a másodlagos jogforrást vizsgálják, amelyet a volt kormányfő a saját hatalmi érdekei szerint alakíthatott át.
Évek óta igyekszem felhívni a figyelmet arra, hogy Orbán tudatosan térítette el a magyar jogrendet az EU emberi jogokra és közös európai értékekre épülő jogától. Míg más tagállamokban a nemzeti és az uniós jog ütközése ritka kivétel, Magyarországon ez rendszerszintűvé vált. Szinte már fáj, amikor jogi elemzések kizárólag az alaptörvényre, a magyar bírói gyakorlatra, a Kúria vagy az AB döntéseire hivatkoznak, miközben fel sem merül bennük, hogy elsőként az uniós joggal és az EUB gyakorlatával való összhangot kellene vizsgálni.
Az uniós csatlakozásunk óta eltelt 22 év alatt ebben a kérdésben szinte semmi sem változott. Arra szinte fogadni lehetne, hogy néhány bírói döntésen túl nem találni egyetlen olyan önálló hatósági vagy önkormányzati döntést sem, amely egy tagállami jogszabály alkalmazását önmagától azért mellőzte volna, mert az ellentétes az uniós joggal. Pedig az uniós jog elsőbbsége nemcsak a bíróságokra nézve kötelező. Az EUB ítéletei immár közel ötven éve ennél jóval tovább mennek.
A Simmenthal-ügyben (106/77 – 1978) az EUB kimondta: ha egy tagállami bíróság úgy látja, hogy a nemzeti jog ellentétes az uniós joggal, saját hatáskörében köteles mellőzni az érintett (nemzeti) jogszabály alkalmazását, mintha az nem is létezne.
Az igazi fordulatot a 37 évvel ezelőtti Fratelli Costanzo-ügy (C-103/88 – 1989) hozta el, amikor az EUB kimondta, hogy az adminisztratív hatóságok, köztük az önkormányzatok is kötelesek alkalmazni az uniós jogot és mellőzni az azzal ellentétes nemzeti szabályokat, miként a bíróságok. A Workplace Relations Commission (az ír munkaügyi hatóság) ügyében (C-378/17 – 2018) az EUB Nagytanácsa kimondta: minden olyan tagállami szervnek, amely uniós jogot alkalmaz, rendelkeznie kell azzal a hatáskörrel, hogy mellőzze az uniós joggal ellentétes nemzeti szabály alkalmazását. A román Euro Box Promotion ügyben (2021) az EUB még tovább ment. Kimondta, hogy a nemzeti bíró köteles mellőzni még az olyan alkotmánybírósági döntést is, amely ellentétes az uniós joggal, és ezért fegyelmileg sem szankcionálható. Ez gyakorlatilag az uniós jog elsőbbségének alkotmányos szintű érvényesítését jelenti. Ez a jogelv különösen fontos ott, ahol a tagállami jog és az uniós alapjogvédelem rendszerszinten ütközik. Az EUB szerint az uniós jog elsőbbsége az európai alkotmányosság alapköve. Ha az ellentét felismerhető, az uniós jog alkalmazása kötelező!
Az uniós jog elsőbbsége tehát nem korlátozható arra hivatkozva, hogy a tagállami jog nem ad erre felhatalmazást. A magyar jogalkotóknak, bíróságoknak és hatóságoknak azonban két évtized sem volt elég ahhoz, hogy ezt az egyszerű jogi kötelezettséget elfogadják.
Külön kérdés, hogy az eddig leírtak mennyiben érvényesülhetnek a büntetőjogban, ami kulcskérdés lehet Orbán rendszerének közjogi szereplői és védettségük szempontjából is. Bár az uniós jog elsőbbsége a bíróságokra és minden tagállami szervre kötelező, a büntetőjogban korlátot jelent a büntetőjogi előreláthatóság elve. Az EUB következetes gyakorlata szerint senki sem ítélhető el utólag olyan cselekményért, amelynek büntetendősége az elkövetéskor a tagállami szabályozás alapján nem volt számára egyértelműen előre látható. A visszamenőleges jogalkotás tilalma azért nem merül fel, mert az uniós jog az elkövetés idején is hatályban volt és elsőbbséget élvezett a tagállami joggal szemben.
A büntetőjogban ugyanis érvényesül a „nullum crimen sine lege” és a „nulla poena sine lege” elve. Ez azt jelenti, hogy még akkor sem lehet automatikusan szabadságvesztéssel vagy más klasszikus büntetőjogi szankcióval sújtani valakit, ha később megállapítható: a tagállami szabályozás ellentétes volt az uniós joggal, amely az elkövetővel szemben szigorúbb fellépést, a sértettek számára pedig erősebb védelmet tett volna lehetővé.
Ez azonban csak a klasszikus büntetőjogi szankciókra, például a szabadságvesztésre igaz. A közjogi méltóságok esetében ugyanis nem büntetőjogi felelősségről, hanem alkotmányos alkalmasságról, közbizalomról, méltatlanságról és a közhatalom gyakorlásának legitimációjáról van szó. Itt nem a szabadságvesztés vagy a büntetőjogi elítélés a fő kérdés, hanem az, fenntartható-e egy közjogi tisztség alkotmányos legitimitása akkor, ha viselője olyan állami működés szereplője vagy végrehajtója volt, amely ellentétesnek bizonyult az emberi és az uniós jogokkal, az EU alapértékeivel.
Ebben az összefüggésben különösen fontos, hogy az uniós jog elsőbbsége és az EUB kapcsolódó gyakorlata már a cselekmények idején is ismert volt. Az érintett közjogi szereplőknek az uniós jogot hivataluknál fogva is ismerniük kellett. Ezért a közjogi következmények – például a méltatlanság parlamenti kimondása, vagy egyes tisztségek betöltésének kizárása – nem esnek ugyanazon visszamenőleges hatály tilalma alá, mint a klasszikus büntetőjogi szankciók.
A különbség lényege: a büntetőjogban az egyén jogbiztonsága, a közjogi felelősségnél viszont az alkotmányos legitimáció és a demokratikus közbizalom védelme az elsődleges. Ezért az uniós jog elsőbbsége a büntetőjogban korlátozottabban, a közjogi felelősség területén viszont széles körben érvényesülhet. Az új demokratikus parlament számára a fentiek megértése és alkalmazása gyors demokratikus fordulatot indíthatna el, ami ma az egyik legfontosabb magyar társadalmi feladat.
Alább néhány példán keresztül mutatom be, hogy a demokratikus jogrend keretein belül akár egyetlen hét alatt el lehetne – és véleményem szerint el is kellene – távolítani a köztársasági elnököt, az AB tagjait, a Kúria elnökét és egyes bíráit, az ügyészség, a rendőrség, a szolgálatok NER elkötelezett vezetőit és munkatársait, és még sokakat. Ide tartozhat Novák Katalin előjogainak megvonása és a Fidesz–KDNP, illetve a Mi Hazánk 58 országgyűlési képviselőjéből legalább 33 képviselőnek a menesztése is.
A példaként említett ügyek alapján a magyar közélet örökre megszabadulhatna többek között Toroczkai Lászlótól, Dúró Dórától, Gulyás Gergelytől, Budai Gyulától, Bencsik Jánostól, V. Németh Györgytől, Kocsis Mátétól, Lázár Jánostól, Koncz Zsófiától, Németh Zsolttól, Pócs Jánostól, Szijjártó Pétertől, Tuzson Bencétől, Vitályos Esztertől, Rétvári Bencétől, Seszták Miklóstól, Simicskó Istvántól – hogy csak a legismertebb NER elkötelezetteket emeljem ki. Ez természetesen nem érintené a velük szemben esetlegesen meginduló büntetőeljárásokat, amelyek kizárólag az elkövetéskor is hatályos magyar jog alapján folynának.
Az egyik legfontosabb példa az EUB 2026. április 21-i ítéletével érintett, „gyermekvédelminek” nevezett törvénycsomag, amely messze túlmutat egy jogtechnikai vagy politikai vitán. Az ítélet valójában az európai alkotmányosság egyik legsúlyosabb kérdéséről szól: megengedhető-e, hogy egy demokratikus állam nemi identitása alapján különítsen el egy teljes társadalmi közösséget, veszélyforrásként kezelje őket, és velük szemben intézményesített hátrányos megkülönböztetést alkalmazzon. Az EUB szerint a jogalkotás, a végrehajtás és az állami intézményrendszer összehangoltan (értsd: bűnszervezetként) vett részt egy olyan szabályozás fenntartásában, amely évek óta sérti százezrek emberi méltóságát és egyenlőségét, miközben gyűlöletet és kirekesztést kelt velük szemben. Ennél súlyosabb uniós alapjogi sérelmet nehéz lenne találni.
A büntetőjog korlátjaira jó példa Toroczkai László 2021. július 25-i jászapáti beszéde. A magyar jog a bűncselekményhez közvetlen erőszakra uszítást követel meg, ami ott formálisan nem történt meg. Az uniós jogi mérce szerint azonban Toroczkai és társai súlyos gyűlöletkeltést valósítottak meg, ami minden szempontból megalapozza a képviselői mandátumuk elvesztését.
Végül kiemelem az EUB 2020. december 17-i, C-808/18. számú ítéletének végre nem hajtását, amely miatt a bíróság 2024. június 13-án 200 millió eurós bírságot, valamint a végrehajtásig további napi 1 millió eurós kényszerítő bírságot szabott ki Magyarországra.
Ha a magyar parlament törvényben mondaná ki e magatartások uniós jogsértő jellegét, majd harmonizálná a kapcsolódó magyar szabályozást az uniós joggal, és erre alapozva állapítana meg olyan általános feltételeket, amely az érintettek közjogi pozícióinak fenntarthatatlanságát okozná, akkor nem az EUB vagy az uniós jog távolítaná el a nemzeti tisztségviselőket, hanem egy legitim parlamenti döntés.
Az uniós jog nem a nemzeti demokratikus intézményrendszer felszámolására, hanem annak helyreállítására épül. A valóban jogállami út ezért nem egy közvetlen „luxemburgi beavatkozás”, hanem az, hogy a demokratikus legitimációval rendelkező nemzeti parlament teremti meg az összhangot a tagállami és az uniós jog között. Ebben a modellben az EUB megállapítja a rendszerszintű jogsértést, az Országgyűlés pedig demokratikus felhatalmazással megalkotja az uniós joggal összhangban álló működés helyreállításához szükséges szabályokat.
A köztársasági elnök eltávolítása a jelenlegi jogrendben kizárólag szándékos törvénysértés esetén lehetséges. A bírák, a Kúria elnöke vagy a legfőbb ügyész esetében ugyanakkor a magyar jog ismeri a méltatlanság, a közbizalom elvesztése és az intézményi alkalmasság fogalmát. A magyar jogrend tehát maga is elismeri, hogy bizonyos közjogi tisztségeknél nem elegendő a formális jogszerűség, a demokratikus közbizalom fenntartása is alkotmányos követelmény. Ha pedig az EUB egy teljes intézményi működést alapjogsértőnek és diszkriminatívnak minősít, akkor a felelősségi rendszer újragondolása elkerülhetetlenné válik. A demokratikus helyreállítás azonban nem lehet bosszú, politikai megtorlás vagy az uniós joggal való visszaélés.
Egy olyan parlamenti szabályozás, amely a közjogi tisztségek betölthetőségét az uniós jogra, az EUB teljes ülésen hozott ítéletekre és az uniós alapértékek helyreállítására építi, nemzetközi jogi szempontból is védhető. Az érintetteknek megmarad a joga Strasbourghoz vagy Luxemburghoz való forduláshoz, hogy a bíróságok mondják ki a végső szót.
A történelem számos példát ismer arra, amikor demokratikus rendszereknek jogállami eszközökkel kellett helyreállítaniuk a jogállamot. Ez mindig nehéz és érzékeny folyamat, de sosem lehetetlen. A járható út nem lehet a jogállami gondolkodás átmeneti felfüggesztése, az európai jogrend megkerülése, nem lehet politikai bosszú, hanem csakis alkotmányos felelősség, aminek létére igyekeztem az írásomban rámutatni.
Jelen írás szerzőjeként vállalom akár a nyilvános szakmai vitát, vagy az itt felvázolt jogi lehetőségek bemutatását a Tisza-kormánynak, illetve az igazságügyi tárcának. Kész vagyok vitázni azokkal az alkotmánybírókkal is, akik még ma is a NER rendszerébe integrálódva töltik be tisztségüket. Álláspontom szerint alkalmatlanságuk egyik bizonyítéka a 22/2016. (XII. 5.) AB-határozat, amely az „alkotmányos önazonosság” és az „ultra vires” elvére hivatkozva ugyan elismeri az uniós jog elsőbbségét, de fenntartaná az AB jogát annak vizsgálatára, hogy az EU túllépte-e hatásköreit vagy sértette-e Magyarország alkotmányos önazonosságát. Orbán később erre a logikára építve próbálta legitimálni az ún. gyermekvédelmi törvényt is. Az erről való döntés azonban nem a tagállami Alkotmánybíróság, hanem kizárólag az EUB hatásköre. Egy tagállam ma is felléphet az EU bármely szervének általa vélelmezett túlterjeszkedésével szemben, de erről a döntés nem a tagállami Alkotmánybíróság hozhatja meg, hanem az Európai Unió Bírósága.
