Szabálytalanabb oktatóm nem volt, és már nem is lesz, mint az a harmincas éveinek közepén járó matematika-fizika szakos középiskolai tanár, aki gimnáziumi éveim alatt az akkor kísérleti jelleggel bevezetett technika tantárgyat tanította. Híre megelőzte, ám alig valamit tudtunk róla, mielőtt először benyitott osztályunkba. A naplót az ajtóból a tanári asztalra hajította, olyan pontosan, hogy annak lapján landolt. Szájtátva néztünk. Hasonlót sem láttam, alig hittem a szememnek. Ilyet is lehet? – vontam fel szemöldökömet a csodálkozástól.
Majd lendületes előadásba kezdett a haldokló, végnapjait élő Nyugat-Európáról és az Egyesült Államokról, de az első mondatai után világossá vált, hogy iróniától átitatottak a szavai. Öt percre sem volt szükség, hogy a figyelmes hallgató rájöjjön, nem a kapitalizmus haláláról, hanem a szocializmus jelentette világpolitikai kísérlet csődjéről és reménytelenségéről beszél. Az 1980-as évek elején jártunk, a Kremlben még Brezsnyev volt az úr. Nem azokat az időket írtuk, amikre a legcsekélyebb módon ráaggatható volt a progresszív jelző.
Egykori tanárom bátorságát – talán jobban illene rá a vakmerőség – ma sem értem, ám ha valami megmaradt emlékezetemben, éppen az, hogy vártunk az óráira, amelyek mindig izgalmasak voltak, meglepetésekkel szolgáltak. Tankönyvszerűen semmit nem tanultunk tőle, valami mást azonban igen. Óráin hallottunk először a számítástechnikáról. Arról, ami robbanásszerű fejlődés alatt és előtt áll, és hogy ennek következményei alapvetően fogják átrajzolni mindennapjainkat. Hogy is fogalmazzak, nem volt ez abban az időben magától értetődő. Kerülgetett az érzés, hogy a „jövő század regényét” hallgatom, ám hogy ebből mi és mennyi fog megvalósulni, az felettébb kérdéses. Ma már tudom, minden. Sőt, még annál is több.
Személyi számítógépekről beszélt, amit akkoriban inkább computernek emlegettünk, amivel hamarosan szinte mindenki rendelkezni fog. Technológiai cégeknek a nevét emlegette, amelyeket ma már mindenki ismer, de olyanokat is, amelyek időközben kihullottak a versenyből, és alig valaki emlékszik ezekre.
Nem lehetett érteni, mit keres egy áltagosnál alig valamivel jobb középiskolában az a matematika-fizika szakos tanár, aki summa cum laude végezte egyetemi tanulmányait.
Oktatói képességeiről elmond valamit, hogy a tanulmányi versenyek városi, megyei és területi döntőin tanítványai feltűnően jól szerepeltek.
Mond az a név maguknak valamit, hogy Gabriel García Márquez? – tette fel az egyik óra elején a kérdést hetykén, mindig szigorúan magázó tanárunk. Vágni lehetett a csendet a teremben. Kényelmesen a tanári asztalnak dőlt, és irodalmárokat megszégyenítő előadást hallhattunk tőle a friss irodalmi Nobel-díjas kolumbiai íróról. A Száz év magányról, arról a képzelet teremtette helyről, ahol regénye játszódik, Macondóról, a mágikus realizmus mibenlétéről, egyáltalán a kortárs dél-amerikai próza olyan képviselőiről, mint Fuentes, Borges, Asturias és Cortazár.
Ma már tudom, így készültünk az életre.