Az idei április 12-e minden túlzás nélkül történelmi fordulatnak tekinthető: az Orbán Viktor vezette Fidesz – Magyar Polgári Szövetség, csaknem nyolcvan százalékos részvétel mellett, tizenhat év után (ismét) elvesztette a hatalmat, és a Tisza Párt kétharmados parlamenti többséget szerzett.
A választás estéjén meg a rákövetkező napokban-hetekben egyes politológusok „választási forradalomról” beszéltek, mások 1956 vagy 1989 analógiájával próbálták értelmezni a történteket. De ha kilépünk a nemzeti történelem keretéből, adódhatnak más analógiák is. Én például az 1936-os francia Népfrontban látok olyan eseményt, amit párhuzamba lehetne állítani április 12-vel. Persze csak úgy, ha nem ideológiákat vagy választási programokat hasonlítunk össze, hanem a két történelmi helyzet szerkezetét vizsgáljuk.
A „választási forradalom” szókapcsolattal szerintem az a baj, hogy túlságosan is a törésre, a cezúrára, a radikális fordulatra veti a hangsúlyt. A francia Népfront viszont másik modellt kínál: egy hosszú ideje fennálló politikai rendszer kifáradását, hogy ne mondjam, legitimációs válságát, amelyet demokratikus úton vált fel egy – a Léon Blum által vezetett – rendkívül heterogén „remény-szövetség”.
Míg a francia Népfront három párt – a Radikális Párt, a Francia Kommunista Párt meg a szocialista SFIO – törékeny választási szövetsége, a Magyar Péter által vezetett mozgalom semmiképpen sem nevezhető pártkoalíciónak; de választási szövetségnek mégiscsak szövetség volt, amely – ha implicite is – az Orbán-rezsimet elutasító jobboldali-konzervatív tábor és a pártképviselettel nem rendelkező baloldal közt jött létre. Vagyis a „koalíciós logika” is hasonló.
A Népfrontot is nagyon különböző csoportok alkották (szocialisták, baloldali radikálisok, kommunisták és mérsékelt republikánusok); őket valójában nem közös pozitív világkép, hanem egy rendszerrel szembeni ellenszenv és a „normalitás” helyreállításának igénye és reménye terelte egy táborba. Nemkülönben a Tisza Párt körül kialakuló társadalmi tömbben is van egy ehhez hasonló heterogenitás: a konzervatív kiábrándultak ugyanúgy részt vettek ebben az összefogásban, mint a liberálisok, a modernizáció iránt elkötelezett technokraták ugyanúgy, mint a baloldaliak vagy az apolitikusok.
Alátámasztja még a két esemény közti párhuzamot, hogy mindkét esetben óriási emocionális töltete volt a választásnak. 1936 lázas tavaszán Franciaországban nem egyszerűen kormányváltás történt, sok ember úgy élte meg a választási győzelmet, hogy „visszakapta” a szélsőjobboldal által lejáratott köztársaságot, visszakapta a jövőt, az emberi méltóságot. A Népfront mögött nem csupán három párt állt, hanem egy eufórikus társadalmi lelkiállapot: a fasiszta hatalomátvételtől való rettegés után a felszabadulás érzése. Ugyanez részben megfigyelhető volt 2026-ban Magyarországon is: sok választó nem annyira egy konkrét programra, mint inkább egy korszak végérvényes lezárására szavazott. Sokan éreztük úgy április 12-ének estéjén, hogy végre kiegyenesíthetjük a gerincünket.
Van azonban egy harmadik párhuzam is (sőt, alighanem ez a legfontosabb). Nevezetesen a remény időben elhúzódó élménye. 1936-ban a francia Népfront győzelme után sztrájkhullám söpört végig az országon; ez volt a kollektív eufória időszaka; az emberek úgy érezték, egy boldogabb jövő küszöbén nem remélt lehetőségek nyílnak meg előttük. Mintha április 12-e után Magyarországon is érződött volna valami ehhez fogható: mintha hirtelen elképzelhetővé vált volna egy másik – az eddiginél emberibb, méltányosabb, „normálisabb” – Magyarország.
És még egy rokonvonás a két esemény között: 1936-ban sok konzervatív megfigyelő egészen a választás napjáig – akárcsak a hazai fideszes politológusok – szintén alábecsülte a társadalmi hangulat mélységét. Ők sem vették észre, hogy a rendszer mennyire elfáradt.
Persze, a két történelmi helyzet között a különbségek is lényegesek. A Népfront mögött ott az erős munkásmozgalom szervezettsége, ott a szakszervezeti mozgalom, ott a gazdag baloldali kultúra; a mai magyar helyzet viszont sokkal inkább posztideologikus. És 1936 Európájára már rávetül a fasizmus árnyéka, ez pedig még drámaibb egzisztenciális tétet adott az eseményeknek.
A forradalom – némiképp a „választási forradalom” szókapcsolat is – heroikus, ha ugyan nem apokaliptikus képzeteket mozgósít; a francia Népfront analógiájával viszont még világosabban kirajzolódik előttünk április 12-e atmoszférája, a társadalmi lelkiállapotot, a kollektív remény és várakozás… És a Népfront analógiája arra is ráirányíthatja figyelmünket, hogy bizonyos történelmi pillanatokban egy demokratikus választást is át lehet élni kollektív felszabadulásként, mi több, forradalmi élményként. És ehhez nincs is szükség valóságos forradalomra…
A szerző újságíró és műfordító.
