Családregény. Egy dél-dunántúli arisztokrata família három nemzedékének históriája (a magyar fordítás Fodor Zsuzsa munkája). A cselekményidő a 19-20. század fordulójától az 1956 utáni megtorlásokig tart. Műve megjelenésekor a szerző mindössze huszonhárom éves.
Költők esetében persze, nem ritka a tehetség igen korai jelentkezése: Weöres Sándor csodagyerekként indult, Arthur Rimbaud pedig még húszéves sem volt, amikor lezárta lírikusi pályáját. De méretes, sok szereplőt mozgató, egyéni sorsokat és történelmi folyamatokat elegyítő családregény létrehozása – egészen kivételes teljesítménynek számít. Kiváltképp ilyennek, ha belegondolunk: még Thomas Mann is már huszonhat (!) éves volt, amikor egyik leghíresebb – a későbbi Nobel-díjat megalapozó – műve, a Buddenbrook ház megjelent.
A svájci író, aki jelenleg egyetemista Zürichben, apai ágon magyar nemesi felmenőkkel is rendelkezik, sorsuk alakulása – természetesen a fikcionalitás keretein belül – a regény fogantatásában is szerepet kap. A múltidézés olykori melankolikus-nosztalgikus attitűdje a személyes érintettségből fakadhat.
Az elbeszélésmód a regényműfaj legnagyobb hagyományú változatát követi: a fordulatos történetet egyes szám harmadik személyben a narrátor – a szerző műbeli énje – meséli el, méghozzá jól tagolt szerkezetben, igen olvasmányosan.
A hangnem összetett: a nélkülözhetetlen történelmi háttérismereteket szikár, a lényegre koncentráló, dokumentatív stílusban kapjuk. A cselekménynek akad olyan szála, illetve motívuma, amelyik viszont a romantikát, annak is misztikus, transzcendens ágát idézi. Ilyen például a családi kúriát szegélyező erdő, amely mintha egy – a regényben különös nyomatékkal emlegetett – E.T.A. Hofmann elbeszélésből származna: „Ez az az erdő, amely elnyelte az apját, megölte az anyját, és őrületbe kergette a bátyját” – mondja a narrátor az első regénybeli nemzedék családfőjének végzetét, benne a természeti környezet démoni hatalmát felidézve. Vannak továbbá mellékszereplők, akik viszont kifejezetten anekdotikusak: ilyen például a Lázár-gyerekek első házitanítója, aki hosszú ideig hivatásos katona volt, de mint kiderül, ténykedése távol állt bármiféle harciasságtól: szolgálati idejében írnokként kizárólag parancsnoka kiterjedt szerelmi levelezését intézte. – A szerző kétségtelenül tudja, hogyan kell érdekes helyzeteket, figurákat teremteni.
A cselekmény az egymást követő generációk néhány kulcsfigurájának magánéletére, koncentrál, vagyis a tradicionális intimszféra, a „ki-kivel hogyan és meddig?” hálószobavilága kerül szinte mindvégig az elbeszélői figyelem középpontjába. Ez persze, egyszersmind azt is jelenti: a család magjának tágabb – rokoni, baráti, egyáltalán: társadalmi – kapcsolatrendszere rejtve marad. Miként az is, hogyan viszonyulnak a nekik szigorúan alávetettekhez, azaz az uradalmon dolgozókhoz vagy a társadalmi státuszukból eredő egyéb kötelezettségekhez, a munka és a közélet sajátos kihívásaihoz. (Jellemző, hogy az alkalmazottak közül kizárólag egy-két inas vagy szobalány kap – igen vázlatos és a konvencionális sztereotípiákat követő szerepet.) A narrátor a férfiak külvilágbeli elfoglaltságait igyekszik rendre valami sablonos fordulattal letudni: a bárónak „üzleti ügyekben”, „a birtok dolgaiban” több napra is el kellett utaznia (az első nemzedék családfője persze, ilyenkor mindenekelőtt a szeretőjéhez ment).
A regény világa tehát – innen közelítve – szűkösnek és egyoldalúnak tűnhet, így viszont éppen arra nem kaphatunk kellő választ, hogy miféle lényeges emberi tartalom, milyen eszmei-erkölcsi érték ment veszendőbe a második világháborút követő államosítások, a teljes deklasszálódás során. Pontosabban: az ábrázolás korlátai miatt akár még az is kérdéses lehet, hogy a szokásos „úriemberség” normáin, a viselkedés és a küllem eleganciáján kívül a család tagjai rendelkeztek-e valamilyen többé-kevésbé koherens világképpel, értékrenddel. (A német megszállás idején a kastélyban rejtegetett antifasiszta pap sorsa fontos epizód ugyan, ám eszmeileg igen kevéssé motivált.) Ennyiben pedig a Lázár szellemiségéből többnyire hiányzik a családregény műfajának egyik fontos – és leginkább originális – sajátossága: az a folyamatrajz, amelyik a nemzedékváltásokat egyszersmind emberi/társadalmi fejlődésként vagy hanyatlásként láttatja.
Infó
Nelio Biedermann: Lázár
Scolar, 2026.
Az egymást drámai sűrűséggel és intenzitással követő történelmi fordulatok és a családi sorsok összefüggései szintén meglehetősen szegényes tartalmakat közvetítenek. Mivel a hősöknek a műben nincs valódi társadalmi beágyazottságuk, a sorsfordító események mindig máshol – valahol a távolban – történnek, a fejleményeket az éppen regnáló nemzedék képviselői szinte sosem alakítják, nem igazán múlik rajtuk semmi sem, mindig csupán elszenvedői a változásoknak, ami azért – ilyen mértékben – meglepőnek tűnik.
Ugyanakkor a Lázár – a kritikus megjegyzések ellenére – nálunk is sikeres mű lehet: például a történetmesélés lendületessége, színessége révén sokak számára kifejezetten szórakoztatónak bizonyulhat. Ez sem feledtetheti azonban, hogy lényegesen jobb is lehetett volna. A benne rejlő lehetőségek elszalasztása pedig alighanem összefügg az író életkorával.
