Refrén
Tedd fel az előző életed.
Nem baj, ha a lemeztű remeg –
hamarosan ennek is vége lesz.
Egy bárban ülök.
Te pörgeted.
Táncolsz.
Én éneklek,
mert képzeletben trubadúr vagyok,
és a slágereim: életek.
Most a tied.
Ez a sláger halhatatlan – mondod –,
örökzöld.
Ugye, az ég kék?
Holdig rágod a körmöd.
A vinil meg a szaru rokonok-e.
A refrén egy pohár alján úszik.
Nem tudom,
kettőnk közül ki írta.
A bár fényei félmondatok.
Nézem,
ahogy lerágott körmeid között
összetörik a lemez.
Kiéghet-e, ami örök?
Te a kabátodat keresed,
én a mondat végét.
Kint esik,
vagy csak a fény csorog.
A pulton hagyott apró
kézmeleg.
A hajadban a füst
félbehagyott dallam.
Az este szétnyílik,
mint egy mondat,
amit sosem mertünk
kimondani teljesen.
A hipotézis bizonyítás hiányában félresiklott, az áldozatok száma nem csekély
A szerelem svédasztal,
végtelenítve. Szeretjük
a svédasztalokat, és a végtelen
is olyasmi, amit szeretnénk
a szerelemmel társítani.
Ha épp nem vagyunk
se vegák, se gluténérzékenyek, minden feltétet
nyugodt szívvel fogyaszthatunk az adott feltételek
mellett, avagy feltétlenül
válogathatunk a szerelem végtelenített
svédasztaláról.
A tálalás is számít,
pláne, ha a csók, a bűntudat
és a szénhidrát egyazon tálcán
érkeznek, és nem mindegy, hogy a fedő alatt
harag vagy empátia gőzölög.
Fontos, mit hogy vesz be a gyomrunk,
először jöhetnek a nehezebb,
az estéhez közeledve meg az emészthetőbb
dolgok. Ne feküdjünk le
haraggal.
A harag a kimondatlan mondatok
savtúltengése, amit a test
holnapra elfelejt, de a gyomor
őriz, mint egy sértett szerető.
Ha minden, amit
lenyelünk, visszakérdez.
Ott kérdez vissza, ahol a vágy
lassan emésztődik, mint egy nehéz,
ünnepi vacsora;
ott, ahol a desszert, a mondatok alján
összegyűlt csend.
Ha a megbocsátás
nem több, mint a szervezet öngyógyító folyamata,
hogy ez a végtelenített
svédasztal végül nem is
az ételről szól, hanem arról, hogy hányféleképp tudunk
éhesek maradni.
