Arra, hogy bármi lehet az ember ezen a világon, még igásló is, már egészen fiatalon, diákmunka alatt rádöbben a többség. Ahhoz viszont, hogy rájöjjünk, lehetünk akár libák is, egy alapszintű muzeológus képzés szükséges. „A jó muzeológus olyan, mint a liba, mert ha kell, tud repülni, ha az kell, tud úszni, de remekül elvan ezek nélkül is, háztájiban” – valahogy így fogalmazott egyik oktatóm, tizennégy évvel ezelőtt. Motivációs beszédnek szánta, de azt hiszem tudtuk a szakirányon mindannyian, hogy ez az alapvetően páratlan hivatás fájóan sok elemében nem különbözik nagyon attól, mint amikor az ember diákmunka gyanánt – igáslóként – mondjuk málnát szed. Hatalmas az a málnaföld, munka vele mindig lenne bőven, de csak lenne, mert megfelelő eszköz, elég ember híján ez a hatalmas föld a kellemes kilátás ellenére végtelen küzdelemnek tűnik.
Pedig akkor még a megalázóan alacsony bérek, a kimagaslóan sok pályaelhagyó mellett nem fordultak elő olyan gyakran a közgyűjteményi területen tapasztalt demonstrációk, nem álltak sorban a fejlesztés miatt bezárt, majd az évek alatt rosszabb állapotba került intézmények, nem volt egy központosított rendszer – és nem volt egy Demeter Szilárd mindennek az élén. A tavaly még a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központjának éléről, most pedig a Petőfi Kulturális Ügynökség igazgatótanácsának elnöki posztjáról távozó Demeter, mióta kulturális szakemberként kezelte a leköszönt rendszer, sokat beszélt a kultúra identitásképző erejéről, a közgyűjtemények összehangolt működésének szükségességéről, a Budapestre koncentrálódó, kulturális vízfejűség enyhítéséről, hiányzó forrásokról és arról, hogy a kultúra nemcsak az elité.
Ezért még Demeter lehet, hogy bizonyos értelemben tényleg liba volt, csak időről időre (többek között a intézményekből felröppenő, belső feszültségekről szóló hírekből) kiderült, a gőgös gúnár fajtából. Mert a kulturális nemzetépítésért felelős miniszterelnöki biztosként is működő Demeter emellett – saját bevallása szerint – „110 százalékban orbánista” is. A liba alkalmazkodó madár, de azt még egy háziasított állat is ösztönösen tudja, az udvarban a legjobb barátod sehogy nem lehet a gazda: hiszen akármilyen kedves, ha akar, végül mégiscsak a vágóhídra visz.