A weimari köztársaság idején jazz szólt minden bárban és varietében, hogy aztán Hitler ’33-as hatalomra kerülése után tiltólistán találja magát. A nácik gyökerestől irtották, tiltották a Swingjugendet is, nem szólhatott „negermusik” a rádióban sem. ’37 után kiállításokat szenteltek a „degenerált zene” lejáratására, ám a „0 tolerancia” híve Alfred Rosenberg és Joseph Goebbels közt polémia támadt. Utóbbi a cél néha szentesítheti a jazzt alapon élesítette a „Germany Calling”-ot, a háború híreit német aspektusból közvetítő nagy hatótávolságú propagandafegyvert. A 20 perces adásban a jazznek kulcsszerep jutott, hiszen a Wiews of the News, a Matters of the Moments és a Forces Hours után „a” das entertainment nevében a Jazz Cracks következett, ebben a magazinban szabadjára engedték az angol humort, a groteszk dialógusok és stílusparódiák között pedig – abból kiindulva, hogy „az angolok kultúrája a mocskos utcákról származik” – nem gyöngyöt, azaz klasszikus zenét „öntöttek a disznók elé”, hanem swing szólt - csak az eredeti szöveget átírták. Goebbels terve működött, a propaganda zászlóshajóján olyan hatékonyan „szolgáltak” a szigetről érkezett náciszimpatizáns britek, hogy milliós volt a hallgatottságuk. Részben azért, mert fogságba esett családtagtól itt érkezhettek üzenetek, mások szimplán hajlottak a depresszióra, de akadt, akit szórakoztatott, állítólag ezek közé tartozott Churchill is. Toboroztak hát a siker érdekében Európából egy kortárs swing-dreamteamet, akik olyan profik voltak, hogy - a sors fintora - mikor a kapituláció után az US Army-ban igény támadt a „hazai” jazzre, a Charlie and his Orchestra „turnézott” a klubjaikban, az amerikai katonai magazin, a Stars and strips még cikket is szentelt nekik We got Goebbels band címmel.
A „Rosenberg-faktor semlegesítésére” szánt kötet a terv szerint „fedősztoriként” elmesélte volna a Charlie and his Orchestra történetét, valójában ennek ürügyén az adás sikerének „fényezését” várták tőle. Goebbels a filmes Leni Riefenstahl és a Klaus Mann által „megregényesített” Mephisto „fantomképét” tette a profilrajzolók elé kiindulópontként, egy B kategóriás író felelt meg leginkább terveiknek, kevés élettapasztalattal és sikerrel, akit önismeret vagy empátia nem gátol ambícióiban a pályája elején járva, vagyis a kollaborációra könnyen rávehető. Hamarosan az angol adás „hangja”, William Joyce (Lord Haw-Haw, azaz Friedrich Frölich) asztalán landolt egy zürichi író kézirata. A fiatal „svájci Tartuffe alteregó” apja ellenérveit félresöpörve elutazik Berlinbe a 40-es évek elején, úgy tesz, mintha értene a jazzhez, és írt volna már bármi érdemlegeset. A költségeket fedezik, bejáratos a metropolisz szórakozónegyedébe (ami már rég nem mondén világváros), az sem zavarja, hogy arra az egy főre jutó egyenruhások száma kirívóan magas. Naplószerű feljegyzéseiből láthatjuk, hogy tanul bele a „szerepbe”. Rendelkezésre bocsátanak fontos és lényegtelen információkat, akták és feljegyzések veszik körül, mániákusan rendszerez és céduláz, majd interjúkat készít az őt besúgónak néző zenészekkel. A megállapodást követve kezdetben a Goebbels Jazz Bandre fókuszál, aztán idővel elbizonytalanodik.
De hol van az „ígért” csavar? Lienhard a Voltaire-től eltanult misztifikációt veti be (a franciának amúgy a svájci határon állt egykor a kastélya), aki a Candide közreadásakor odabiggyesztette a kötet elejére, hogy a szöveg valójában Dr. Ralph hagyatéka, ő csupán közreadja. Mahlernek már a neve gyanús, a rutinos tényfeltárók és conspiracy theory-kon szocializálódott olvasók azonnal a regény végére lapoznak, ahol a lábjegyzetek mellett két odabiggyesztett megjegyzést találnak. Az egyikből kiderül, hogy a Mahler valóban fedőnév (Lienhard arra kéri az olvasóját egyszer, hogy „fogja be a fülét”, mikor a szereplő bemutatkozik), mert valódi neve gyanúsan hasonlít a dédnagypapáéhoz. De a másik mellékelt levélből, amit egy a szerzőre szarkasztikus megjegyzéseket tevő levéltáros jegyez, kiderül, hogy pusztán névrokonról van szó, akinek kézirata egy ügybuzgó hivatalnok tévedése folytán került a „szerzőhöz”, ezért kiadni sincs joga. Doppelgänger és alteregódömping a köbön? Egy szerző soha meg nem jelent könyvét adja közre a honfitárs író (esetleg dédunoka) a jelenben? A szfinx kérdése pedig még csak ezután következik: kinek címezze a műfaji, szerkesztési és stílushibákat felemlegetve megjegyzéseit a kritikus? A magyarításról tehet-e megállapításokat, ha a fordító csak hűen követi az eredeti textúra gyakran provokálóan igénytelen nyelvi megoldásait?
Mióta tudjuk, hogy Kurt Vonnegut a neten népszerűvé vált egyetemi „beszédét” ’97-ben valójában Mary Theresa Schmich a The Chicago Tribune publicistája írta, már nem lepődünk meg semmin. Barangolunk Lienhard „kamerájával” a propagandaminisztérium folyosóin, benézünk stúdiókba és a bárokba, figyeljük a túlélési játszmákat a szereplők között - ha cserébe elfogadjuk, hogy a nyomtatott irodalomban is a textúra uralomátvétele zajlik, a nyelvi igénytelenség módszer, nem fontos, ki írta, még a főszereplőre is csak tippelhetünk. A kritikus meg vessen magára.
Infó: Demian Lienhard: Mr. Goebbels Jazz Band. Scolar Kiadó, 2025.
