Szinte napra pontosan 11 éve, 2015 júniusában jelentek meg az első hírhedt kék plakátok „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!” felirattal, állami akaratból, az adófizetők pénzén. A deklarált cél a migráció megállítása volt, a valódi pedig a Fidesz 2018-as győzelméhez vezető permanens gyűlöletkampány elindítása.
Most 2026 van, és ha az óriásplakátoknak meg a villanyoszlopokra szerelt „elefántfüleknek” döntő befolyásuk lenne a választások kimenetelére, akkor valószínűleg Fidesz, DK, Mi Hazánk lett volna a sorrend áprilisban – de nem az lett. A politikai tájékozódásban egyre jelentéktelenebb az utcai poszterek szerepe: fehéren-feketén bebizonyosodott, hogy nincs az a (köz)pénz, amennyivel egy bukóban lévő kormánypárt a köztéri reklámok révén meg tudná fordítani a közhangulatot.
Ebből a szempontból igazuk lehet azoknak, akik korlátoznák vagy betiltanák. Ráadásul az az érv is valid, hogy a számolatlanul felhasznált dupla falú PP-táblák irdatlan műanyagszennyezést is okoznak. Az egész plakátolás amúgy is jellegzetesen 20. századi dolog, még az online nyilvánosság előtti időkből. Versenypiaca nincs – bizonyára sokaknak rémlik még az Esma nevű spanyol plakátcég tulajdonosainak, meg a G nap után Simicska Lajos vállalkozásainak vadkeleti módszerekkel történt kiszorítása -: nagyon nehéz érvényesen érvelni egy olyan médiumnak a politikai nyilvánosságban betöltött pótolhatatlan szerepe mellett, amelynek a birtoklásában az egyik párt gazdasági holdudvarának nagyjából monopolhelyzetet van (amikor majd odáig jut az elszámoltatás, érdemes lenne azt is tisztázni, kik és milyen feltételekkel kaptak plakáthelyet az idei kampányban – tanulságos lesz).
Egyszóval a kemény korlátozás valószínűleg nem okozna több torzulást a pártversenyben, mint a jelenlegi helyzet fenntartása, cserébe viszont mentesítené az országot egy hatalmas adag fizikai és szellemi környezetszennyezéstől – merthogy a gyűlöletkeltő hirdetések tilalmáról is szó van a formálódó kormányjavaslatban. Első pillantásra tipikus gumiszabálynak tűnik – (ki dönti el, hogy mi minősül gyűlöletkeltőnek?), de akik az elmúlt évtizedet idehaza töltötték, azok azért könnyen konkrétumhoz tudják kötni.
Ha az üzenet – valamely párt politikai ajánlatának tartalmi kifejtése helyett – arról szól, hogy kit kell utálni, kitől kell rettegni, kitől tud minket egyedül az adott párt megvédeni (mint például a fenti esetben a migránsoktól), az a gyűlöletkeltés klasszikus esete. És ha végiggondoljuk, mi volt az ajánlat lényegi tartalma az elmúlt kampányokban – 2018: gyűlöld a bevándorlókat; 2022: gyűlöld a „háborúpárti” baloldalt, a (pedofilnak bélyegzett) melegeket, meg mindenkit, aki nem fideszes; 2026: gyűlöld az ukránokat meg az „ukránbarát” ellenzéket -, máris egy fokkal érthetőbb, hogy mire gondolhat, aki tiltani akar.
Ha jól értjük, a kútmérgezést, a szavazatszerző eszközzé tett lélek- és társadalomrombolást, a politikai gyűlöletbizniszt akarják betiltani. Csak az a kérdés, lehetséges-e ezt precízen jogszabályba fogalmazni.